2021. május 9., vasárnap

A Kazánszoros titokzatos asszonya

Kolumbán Lajos 1911-ben megjelent A Délvidéken és az Aldunán című könyvének vándorai, a késmárki polgári iskola három diákja Czimbalmos Pali, Trombitás Gyula és Dobos Gyuri gondos apai kíséretben dél-magyarországi kirándulásra utaztak, és egy hetet töltöttek az Alduna legendákban rejtőzködő vidékén. Útjuk során elhajóztak a Kazánszoros sziklái alatt is, miközben a magasból – anélkül, hogy tudták volna – egy szomorú szempár kísérte útjukat. A víz fölé magasodó meredek szikla ormán, mint a kőszobor, egy lovas alakja állt. Olyan mozdulatlan volt, hogy bátran faragott bálványnak nézhette volna az ember. A lovas, aki az örvénylő vizet nézte, Seruzád fejedelemasszony volt. Herczeg Ferenc Pogányok (1902) című regényének hőse tekintett szomorúan, vesztes csaták terhével a lelkében az elvonuló besenyők után. A regény – A Hét sváb című munkájával együtt – talán a legmegrendítőbb, délvidéki témájú műve a szerzőnek. Az író a puszták nomád lakóinak témáját hosszú éveken át építette magában, mígnem a történet kikerekedett. Emlékiratának második kötetében, A gótikus házban írta: képviselő korában Darányi Ignác földművelésügyi miniszterrel a filloxera pusztítása után azzal a szándékkal látogatták meg a delibláti homokpuszta lakóit, hogyan tudnának segíteni az elesetteken. Herczeg Ferencre mély benyomást tettek a hatalmas, széltől űzött homokbuckák, elbűvölte a szegény embereknek a mindennapi életért folytatott küzdelme. Egy este, a szőlőteleptől távol megvárta a holdfölkeltét, és „a szívfájdítóan melancholikus tájkép, mely bizonyára évezredek óta semmit sem veszített vadságából”, adta meg a Pogányok című regénye első ötletét. Később, az al-dunai Kazánszorosban, „ahol ma is elmúlt évezredek leheletét érzi az ember, újból megragadott ugyanaz a hangulat, és most már gondolni sem tudtam egyébre. A különleges magyar probléma, a Nyugat és a Kelet megütközése lett a regény tárgya” – bontotta ki másutt a regénye ötletét.

„Az újhitűek akkor az ezernegyvenhatodik esztendőt írták az Úr születése után – emelte ki a szerző regénye első lapjain. – Csak egy helyen volt sötét az ég: a folyó irányában. Ott ijesztő feketén, mint a föld gyomrába vezető nagy lyuk, ásított Csanád földvárának tömege. Palánkfallal koronázott lomha földsáncainak és óriás gerendákból ácsolt őrtornyainak árnyékképe olyan, mint egy formátlan ököl, amely torkon ragadta és leteperte a szabad pusztát. Vagy olyan, mint a fekete koporsó, amelybe a délvidéki nemzetségek szabadságát temették. Sötét tilalomfa a rónaság szívében.” A földvár a pogányoknak szóló figyelmeztetés volt, akik Ajtony úr hajdani birodalmának legtávolabbi zugában is érezték „a fullasztó nyomást, amellyel a fekete épülethalmaz a puszta mellére nehezedik”. Márton kanonok, akit Gellért püspök a pogány besenyők megtérítésének föladatával küldött a vidékre, a földvár bástyáiról nézte az éj sötétjében, a pusztában égő tüzeket, amelyek ott csillogtak a Maroson, az avar-gát irányában, apró fénypontokat rajzolva a vár fokán álló emberek szemébe.

Besenyő lázadások híre érkezett a távoli vidékekről, bujdosó táltosok szították a nomád népek lelkében a háborút, midőn a hamuból kiolvasták, hogy Alpár vezérük tüstént a Bege partján terem, mihelyt megfújják a szent csatakürtöt. Alpár a Surbán-törzséből való besenyők vezérének, az öreg Thonuzóbának a fia volt, az öreg vezért, mivel nem engedett apái hitéből, István király emberei megölték. A gyilkosság után magukkal vitték Thonuzóba árváját, Alpárt, akinek új vezérként történő eljövetelét a regösök révületükben rendre megjövendölték. Lázadás készül a Tiszán, lázadás a hegyeken túl, lázadás mindenütt! – jósolták a keresztény papok is. A közeli határdombnál szentségtörő pogány kezek kidöntötték a Gellért püspök állította fakeresztet, a feszület keresztbe feküdt az úton, a Megváltó alakja arccal a göröngyön pihent. A kereszt helyébe vékony, hosszú kopját tűztek, a hegyére véres lófejet ütöttek, ami maga volt a háborús üzenet. Tudta ezt Csanád földvárának falainál a kereszténységben Mártonná lett Alpár is, akiben különös érzést, vérpezsdítő indulatokat keltettek a pogány tüzek.

Amikor a besenyők ispánjuk, vagy ahogyan ők mondták: a bekéjük meghalt, annak özvegyét, Seruzád asszonyt választották vezérükké, egyszersmind a puszta fejedelem-asszonyává is. Seruzád „szép arcú, délceg növésű és fejedelmi tartású asszony volt. […] Tömör, szabályos arca megfogta a pusztai napot, és bársonyos barna zománc alatt fénylett; kissé ferde metszésű, keménytekintetű szemében is a déli nap tüze égett.” Ő állt a lázadók élére, de a keresztényekkel vívott háborút így is elveszítették. A nomádok fiaiban ekkor újra fölébredt az ősi vándorösztön, el innen, el a „halál fakó pusztájáról”. El az ismeretlen, ezüstködös messziségbe! A kevei nagyerdőbe tutajokat ácsoltak, aztán ráereszkedtek a Dunára, s akkor az öreg folyón megelevenedett a népvándorlás egy késői története. Mikor a hegyek közé értek, és már elhagyták a Duna közepén álló magányos sziklát, „mely úgy nyúlik ki a vízből, mint a fuldokló óriás ökle”, hirtelen minden szem a part felé fordult. A víz fölé hajló meredek kősziklán ott állt Seruzád asszony, aki komor tekintetével követte népe elvonulását. Amint a távolodó tutaj elveszett az esti ködben, „Seruzád szép arcán – életében talán először – megolvadt a szilajság és a gőg kifejezése; a zavar és a bátortalanság nőies, puha vonása jelent meg rajta”. Azóta Vég-Orsova környékén gyakran lónyerítést lehet hallani, s a parton egy gazdátlan paripa bolyong. „Néha belegázolt a vízbe, mintha meg akarná úszni a Dunát, néha meg úgy nekiiramodott az útnak, hogy a kő szikrázott a patkója alatt.” Sem magyar, sem besenyő ember soha nem tudta meg, mi lett a sorsa Keán király leányának.

A Pogányok kéziratát Herczeg Ferenc közeli barátja, az akkor éppen Erzsébet királyné szobor-együttesen dolgozó Fadrusz János is elolvasta, s erőteljesen megragadta őt a pogány fejedelemasszony, Seruzád alakja. Fogadkozott, hogy megmintázza, bronzba önti a lovas amazon-alakot és felállítja a Kazánszorosban. De „hová lett azóta Fadrusz, és hová a Kazánszoros!” – jegyezte meg 1925-ben A gótikus ház című emlékiratában Herczeg Ferenc. Ám ki tudja, Seruzád olykor talán mégis szemlét tart a szívének oly kedves embereinek serege fölött.