Ember és víz

Éltető erőforrásunk, avagy a víz és főként annak védelme manapság fontosabb, mint bármikor. Ember és víz örök érvényű kapcsolatot jelent. Ha van szakember, akinek valóban egész munkássága összefügg a vízzel, akkor az dr. Szlávik Lajos professzor emeritus, a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteletbeli elnöke. A legnagyobb kérdés továbbra is, hogyan lehet az egyik legnagyobb természeti kincset a klímaváltozás vészjósló árnyékában az emberiség és az élhető környezet szolgálatába állítani.

Életpályája összefügg a vízzel. Vízügyi szakemberként kezdte, és akként is vonult nyugdíjba. Honnan indult?

– Pestszenterzsébeten születtem 1947-ben. Békéscsabán jártam általános iskolába és híd- és vízműépítő technikumba, amelyet 1961-ben kezdtem, és 1965-ben érettségiztem. Akkor kerültem a vizes szakmával közelebbi kapcsolatba. Abban az időszakban egyedül Lengyelországba vagy a Szovjetunióba lehetett külföldre menni továbbtanulni. Jelentkeztem, és felvettek az akkori Leningrádba szárazföldi hidrológia szakra. A szárazföldi annyiban igényel magyarázatot, hogy a másik hidrológus szak az óceánkutató volt. Így váltam öt év után szárazföldi hidrológusmérnökké. Ez azért is érdekes szakmailag, mert már akkor, az 1960-as évek első felében a képzés során jelentős ökológiai irányultságot kaptunk. Alapos vízminőségi, illetve ökológiai élővilágra vonatkozó ismereteket is tanítottak nekünk. 1970-ben szereztem meg a mérnöki diplomát. Összesen 21 évig dolgoztam vízügyi igazgatóságoknál, előbb három évet a Felső-Tiszán, 11 éven keresztül a Körösökön osztályvezetői minőségben, és 7 évig ismét a Felső-Tiszán, ahol a vízügyi igazgatóság igazgatója voltam. A rendszerváltást követően pedig tanítani kezdtem a vizes mérnököket Baján. Több mint négyezer diplomás tanulmányaihoz volt közöm három évtized alatt.

Néhány évvel ezelőtt megírta a Vízügyi szolgálat 70 éve (1953–2023) című kötetet, amely a magyarországi vízgazdálkodás történetét ismerteti.

– A kiadvány történetéhez hozzátartozik, hogy 2000-től kezdve voltam és vagyok szerkesztője annak a szakfolyóiratnak, amelynek Vízügyi közlemények a neve, és amit 1879-ben alapítottak, és ami – kisebb szünetektől eltekintve – napjainkban is megjelenik. Ez egy 200 oldal terjedelmű színes, B5-ös formátumú szaklap. 2023. október elsején volt a 70. évfordulója a mai formában létező vízügyi szolgálat működésének. Ekkor kitaláltam, hogy jó lenne egy kötetben megörökíteni ezt a 70 éves évfordulót, és így született meg a 620 oldal terjedelmű monográfia. A 70 éven belül komoly cezúra következett be 1990-ben, ezért célszerű volt a szakmai fejlődést két részletben tárgyalni: a rendszerváltás előtt, a szocializmus korszakában történteket, illetve az azt követő, máig terjedő időszak eseményeit külön is összefoglalni. Az anyag kitér a vízügyi szakterületek tevékenységének fejlődésére, az intézményrendszer alakulására, az ezeket befolyásoló jogszabályi változásokra, valamint az igencsak fontos nemzetközi vízügyi kapcsolatokra, a vízügyi kutatás, oktatás-képzés helyzetére és a vízügyi feladatokkal kapcsolatos szakmai szervezetek tevékenységére is. Úgy érzem, hogy tartalmas anyag született, három kollégám kisebb fejezeteket írt, jómagam készítettem el a többi anyagot. Másfél évig, gyakorlatilag naponta reggeltől estig dolgoztam rajta.

Magyarország vizes nagyhatalom. Legalábbis ezt hallottuk régen, manapság inkább félsivatag juthat eszünkbe, ha a nyarakra, késő tavaszokra vagy kora őszökre gondolunk. Milyen helyzetben van térségünk a vízellátás szempontjából?

– Elsősorban azt kell hangsúlyoznom, hogy egy alföldi medence közepén vagyunk, a hegyeink nem magasak, és nincs különösebb éghajlat-módosító hatásuk. Ez a medencejelleg a tengerek felől érkező légáramlatok ütközőzónájában van, ez pedig időnként problémákat okoz: hirtelen jelentős árvizeket, illetve újabban – az éghajlatváltozás jelenségéhez kapcsolódva – a csapadék jelentős hiányát. Nem biztos, hogy a víz mennyisége csökkent összességében, hanem a szélsőségek növekedtek. Például volt egy hihetetlen árvizes sorozatunk az utóbbi 30 vagy inkább 25 évben. A Tiszán 1998-ban, 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben katasztrofális árvizek voltak, amik minden korábbi maximumot fölülmúltak. Aztán jött a Duna 2002-ben, 2006-ban és 2013-ban. Viszont azóta, 10-12 éve nincs jelentősebb árvíz a magyarországi folyókon. Felerősödtek az aszályos időszakok, mert a légtömegek nyári vonulása, illetve az éghajlati makrojelenségek azt eredményezik, hogy rendkívüli csapadékhiány alakul ki a Kárpát-medencében.

Sokan azt hangsúlyozzák, hogy tulajdonképpen van elegendő a víz, csak éppen rossz helyen. Valóban így van?

– Ekörül nagyon sok a tévhit van. Ha tavasszal mondjuk százezer hektárokon áll a víz, amelyre azt mondják, hogy helyben vissza kellene tartani, ez téves elképzelés, mivel egyszerűen nem lehetséges. Mert a harminc centiméteres víz egyrészt el fog párologni, másrészt a szikes talajtól a víz sóssá válik. Ahhoz, hogy megőrizzük ezt a vizet jó minőségben, legalább kétméteres vízmélység kellene. Ha mély tározókat csinálunk, akkor szivattyúk kellenek a víz kiemeléséhez, ha pedig magas tározót, akkor viszont a beemeléséhez. A víz visszatartásának komoly társadalmi jelentősége van, és csaknem két éve el is indult valami e téren. Elindítottuk a Vizet a tájba! nevű programot, amely kapcsán azt próbáljuk megértetni a gazdákkal, a településekkel, hogy minden kis mélyedésbe, holtágba meg kell teremteni a feltételeket, hogy tartósan víz legyen, megfelelő vízmélységgel, szennyezések kizárásával, és akkor a vizet helyben lehet tartani. Magyarországra egyébként átlagosan 114 köbkilométer víz érkezik évente, egy köbkilométer egy milliárd köbméter, tehát 114 köbkilométer érkezik átlagosan a szomszédos országokból, a folyókon keresztül pedig 120 köbkilométer távozik.

Hajlamosak vagyunk a klímaváltozás számlájára írni mindent, de a Föld vízügyi helyzete számos káros folyamat összessége. Elég csak a növekvő népességre, a túlfogyasztásra vagy az intenzív mezőgazdaságra gondolni.

– Igen, ez egy rendkívül bonyolult, összefüggő rendszer. Bizonyára sokan hallottak a „pillangó effektusról”, arról, hogy a kezdeti feltételek apró változásai véletlenszerű folyamatok révén nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését. Szóval valahol a trópusokon egy pillangó szárnycsapkodásától lehet, hogy éppen nálunk hatalmas ciklonok következnek be. Ezeket a kiszámíthatatlan folyamatokat nagyon nehéz megelőzni. Magyarországon a nyári vízhiányokra van olyan alföldi rendszerünk, amely az egész magyar alföldet lefedi, ez nem más, mint a Tikevir (Tisza–Körös-völgyi Együttműködő Vízgazdálkodási Rendszer). Ezzel a rendszerrel próbáljuk szabályozni az Alföldön a vizet, és mindez az elmúlt néhány évben nagyon jól sikerült. Bár aszályos volt a terület, a vízügyi beavatkozások hatására sokkal kevesebb volt a mezőgazdasági aszálykár.

És világszinten ön szerint van-e még visszaút? Mivel a számítások alapján 2050-ben csaknem egymilliárd embert közvetlenül érint a vízhiány.

– Világszinten a nagy lépések mellett szintén szükség lenne a mikrolépésekre is. Rendkívüli vízpazarlás folyik. A nagy vízigényű iparágakban struktúraváltást kell végrehajtani. Aktuális példát szolgáltatnak az akkumulátorgyárak, amelyek elképesztő vízigényűek. Egyszerűen nem szabadna őket aszályos területeken elhelyezni. Természetesen mindez vonatkozik a legtöbb ipari létesítményre is, az ész nélküli iparosításnak és a víz túlfogyasztásának kellene megálljt parancsolni.