Harmadik éve ünnepeljük Arany János születésének 200. évfordulóját. Idén már a 203. esztendőben járunk, de a tudományos és ismeretterjesztő események, kiállítások, kiadványok, konferenciák, iskolai rendezvények – mint szűnni nem akaró taps egy színházi előadás után – még mindig egymást érik. Ez nem egyszerűen a klasszikusoknak kijáró szokványos tisztelet, nem is csak az évfordulók idején felerősödő szokásos kultusz megnyilvánulása. Nem a Shakespeare-jubileumok nyomán, a 18. században kialakult ünneplési forgatókönyv újrajátszása, melynek néhány elemét maga Arany János is megmosolyogta, amikor azt olvasta angol és német lapokban, hogy 1864-ben, Shakespeare születésének 300. évfordulóján micsoda díszfelvonulást tartottak Stratfordban, felöltöztetett manókkal, tündérekkel, múzsákkal, díszkocsikkal és ágyúdörgésekkel, a hatalmas ünnepi ebéden pedig az egyes fogásokra, például a sült pulykára Shakespeare-idézeteket tűzdeltek.
A kultikus szertartásformákat jelen esetben mintha éppen az Arany-életmű szorította volna háttérbe. Nem az ünneplésvágy, hanem költészetének hihetetlen gazdagsága tartja életben a folyamatos érdeklődést iránta. A gazdagság fogalma alatt nem csak a szövegek mennyisége értendő: inkább azok beláthatatlan és bejárhatatlan belső világa, az egymás mögött feltáruló újabb és újabb dimenziók, melyek – mint Homérosz, Dante, Tasso, Ariosto vagy Shakespeare elvarázsolt tájai – vég nélküli sokaságban váltogatják egymást, önmagukban is állandóan alakulva és átalakulva.
Arany költészete folytonos aktualitásával is vonzza az olvasót, személyes és közösségi szinten egyaránt. Végigkíséri a magyar nyelven olvasó mindenkori kisdiákot felnőtt és idős koráig. Toldi Miklós története más-más módon, de éppen olyan érdekesnek bizonyul óvodás korban, mint később, a biológiai, lélektani és morális fejlettség későbbi állapotaiban. Értelmezése akár egyéni szintmérőként is működhet, ahogyan a növekvő, fejlődő, érlelődő olvasó a puszta mesétől eljut a bonyolultabb összefüggések megértéséig, a műben elrejtett irodalmi párhuzamokig, az emberiségfilozófiáig s végül egy univerzális világmodellig. Szörényi László szép hasonlatával szólva az Arany-életmű olyan, mint a Biblia, mert mindenkor, mindenütt, minden alkalommal és mindenre talál benne választ a kérdező. Az időhöz való viszonyában is olyan, mint a Biblia: maradandósága nem csupán Horatius Exegi monumentumának egyik ékes példája, nemcsak annak bizonyítéka, hogy a szó – ha jól van írva – a maga művészi megformáltságában mindenkor túléli az ércet. Arany költészete kívül van az időn, ezen a biológiai létünkhöz kötött kategórián, és egy párhuzamos, de más törvények szerint létező útvonalon kísér és köt össze egymást váltó, halandó emberi generációkat.
A 2017-ben Nagyszalontán megnyíló bicentenáriumi sorozat végigfutott az Arany életútjához kapcsolódó helyszíneken: megemlékezések voltak a Csonkatoronyban, Arany szülőházánál, a nagyszalontai református iskolánál, Debrecenben, Nagykőrösön, Budapesten több helyszínen: a Magyar Tudományos Akadémiában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az Országos Széchenyi Könyvtárban, a Margit-szigeten. Ezzel párhuzamosan más városokban, falvakban, művelődési központokban, iskolákban és egyetemeken is szerveztek Arany-megemlékezéseket, Magyarországon éppúgy, mint északi szomszédainktól kezdve Ausztrián, Horvátországon, Szerbián, Erdélyen át, a nyugati magyarság központjaiig. Arany személye és költészete így nemcsak időben, hanem térben és kulturális rétegzettségében is összefogja az azonos nyelven olvasó közösségeket. Ennek az Arany-újraolvasó mozgalomnak nem kis ösztönzője volt a Petőfi Irodalmi Múzeum, amely a maga gazdag kiállításával, Arany-buszként megszervezett vándoranyagával számos látogatót tudott odavonzani. Sikerének titka a modern eszközök adta látványosságban és interaktivitásban rejlett, de sokkal inkább abban a vállalásában és képességében, hogy hasznosítsa az utóbbi két-három évtized új irodalomtörténeti, filológiai és értelmezésbeli eredményeit.
A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében ugyanis, az ország Arany-kutatóinak, Korompay H. Jánosnak, Dávidházi Péternek, Szörényi Lászlónak, S. Varga Pálnak, Csörsz Rumen Istvánnak, Gulyás Mártának, Bolonyai Gábornak, Török Zsuzsának és másoknak vezetésével, illetve részvételével évtizedek óta intenzív munka zajlik: befejeződött a régi, és elkezdődött az új kritikai sorozat kiadása. Nagyon sok új, eddig ismeretlen anyag, szöveg, adat került elő, de ennél is fontosabb, hogy alaposan átformálódott az Arany-szemléletünk. Sokkal többet tudunk külföldi tájékozódásáról, kapcsolatrendszeréről, folyóiratairól, irodalomszemléletéről, alkotásmódjáról. Látjuk és érzékeljük, vagy legalábbis sejtjük, hogy hogyan tudta megalkotni a rendkívül gazdag rétegződésű életművet, hogy hogyan használta jelentésképzésre a szövegkapcsolódásokat, idézésformákat, vagy hogy a költészet legfontosabb tulajdonságának a puszta szavakkal megteremtett vizuális élményt tekintette. Hitt a szavak erejében, a művészi kifejezés lehetőségében, hitt abban, hogy a valódi műalkotás valami olyasmit tud elmondani, amit más módon nem lehet kifejezni. Arany életműve önmagában cáfolja a manapság terjedő állításokat a művészetek végéről. Cáfolja a kultúratudományos elméleteket is, miszerint a szó önmagában kevés, lényegtelen, felesleges és a múlt lomtárába való.
Legalább ilyen fontos az a felismerés, hogy Arany figyelme a tudományos, művészi, politikai, emberi környezete iránt, illetve a szövegekben, szövegelemekben elrejtett reakciói, válaszai milyen sok irányban terjednek ki. A kortárs témáktól, politikumtól, társas élettől hátrébb vonuló, parnasszista költőnek tartották őt korábban, de szövegeinek mélyrétegei, utalásai éppen ennek az ellentétét mutatják. Mindenre érzékenyen és intenzíven figyelt, folytonos dialógusban állt a világgal, irodalommal, tudományokkal és művészetekkel.
Az újonnan induló kritikai kiadás-sorozatnak is, a Petőfi Irodalmi Múzeum központi Arany-kiállításának is egyik nagyon jelentős újdonsága az Arany-költészet kontextusának feltárása volt. Aranyról sokat tudunk, de a világról, amelyre annyira figyelt ő maga is, nagyon keveset. Ezt bővíti tovább a jelen kiállítás egy különleges és fontos irányban: Jovan Jovanović Zmaj és a korabeli szerb költészet felé.
Zmaj újvidéki születésű szerbként iskoláit az akkori Monarchia területén végezte, többek között Pozsonyban, Pesten, Prágában és Bécsben; 1863-től a budai szerb Thököly-intézet igazgatója volt, ebből kifolyólag jól tudott magyarul és németül. Közismert tény a közvetítő tevékenysége a magyar és a szerb irodalom között: Arany-, Petőfi, Jókai-, Madách-, Garay-, Czuczor, Szász Károly-, Tóth Kálmán-fordításait többé-kevésbé regisztrálja a szakirodalom, kevésbé ismert azonban, hogy fordításain kívül is nagyon sok allúzió, idézet, utalás található szerb nyelvű műveiben a magyar költészetre. A Rózsák (Đulići) című, 1864-ben megjelent szerelmi cikusában, vagy hazafias költészetében fel-felhangzanak Petőfi szólamai, elégiáiban a Felhők ciklus motívumai, balladáiban Arany és Garay János balladaszövegei, lapjaiban Jókai humoros-szatirikus újságainak elemei.
Arannyal egyetlen levélváltásáról tudunk, noha Zmaj 1857-től haláláig folyamatosan fordította a magyar költő műveit, sőt az első ilyen alkalom majdnem a szabadságába került. Egy korabeli hírlapi tudósítás szerint az 1850-es évek végén államellenes összeesküvés vádjával jelentették fel Zmajt, mert éjjelente rendre világított az ablaka. Amikor az állami szervek rajtaütésszerűen kivonultak ellenőrizni, hogy mit csinál éjszaka, az íróasztalánál találták, amint Arany Toldiját fordítja szerbre.
Arany és Zmaj személyesen sohasem találkoztak. Pedig sok tekintetben rokon lelkek, rokon sorsú és szemléletű emberek, művészek voltak. Az elmagányosodó Aranynak legbensőségesebb barátja lehetett volna, ha létrejön közöttük a kapcsolat. Zmaj alakjának, költészetének magyar recepciója sajnálatos módon ma is csak fordítási tevékenységére terjed ki, s ez nagy adóssága az összehasonlító irodalomtudománynak is, fordításirodalomnak is. Reméljük, hogy Arany vonzáskörében ráirányul a magyar figyelem az egyik legnemesebb, legrangosabb európai költőtársára, és a kontaktológiai kutatásokon túl Zmaj költészete úgy szólal meg majd magyarul, ahogyan ő szólaltatta meg Arany műveit szerb nyelven.
(Elhangzott a topolyai Arany János-kiállítás megnyitóján, június 26-án. A költő munkásságát bemutató komparatív, kétnyelvű kiállítás kurátora Vastag Gazsó Hargita muzeológus. A tárlat részét képezi a Petőfi Irodalmi Múzeum „Jártam a jelenben, éltem a jövőben” című vándorkiállításának. Megnyitották: Demeter Szilárd főigazgató, Petőfi Irodalmi Múzeum, Hász-Fehér Katalin irodalomtörténész, Szegedi Tudományegyetem, Selimir Radulović igazgató, Matica srpska Könyvtára. Az irodalmi kiállítás 2019. november 10-éig látogatható Topolya Község Múzeumában.)
Kicsoda nekünk Arany János?
… „Az igazi kérdés az az, hogy kicsoda Arany János? Pontosabban: kicsoda nekünk Arany János?
Az én első Arany-értelmezésem Szilágyi Domokos – kolozsvári, de leginkább Bukarestben élő – költő kis kötetecskéje volt, annak címe: Kortársunk, Arany János. 1969-ben jelent meg először, én a kilencvenes évek elején rágtam át többször is. Utána sokféle szemüvegen át nézegettem Aranyt, legutóbb Lövétei Lázár László, Csíkszentdomokoson élő költő Arany-könyvecskéjét olvasgattam, Lövétei rajong Aranyért, rajongása fölnagyítja, a Lövétei-mikroszkóp hibáival is tökéletes Aranyt mutat. Olyan szerethetőt.
Aztán rájöttem – nem valami nagy felismerés, de hát meg kellett érnem hozzá –, hogy Aranyt saját jogon kéne olvasni. Nekem írt, vagy nekem is, nem csak Szilágyi Domokosnak vagy Lövéteinek. Ha van költőnk, aki nem költőknek és/vagy kritikusoknak írt verset, az pont Arany János. Meg a fiamnak, és a fiam fiának, a még meg nem született lányomnak és az ő lányának.
És hogy olvasni kéne őt. Állj meg, ülj le, olvass Aranyt. Aranyt olvasni abban a pillanatnyi csöndben, amíg a kivégzőosztag újratölt. Aranyt olvasni mindig, meg-megállva. E kiállítás címét kölcsönző versében írja: „Így a holnap mindig elrabolta a mát,/ Én nem mertem élni, mert élni akartam...” Úgy látszik, ez a magyar kopernikuszi fordulat programja. Mi nem a „Merjünk gondolkodni!” jegyében kellene rendezzük közös dolgainkat, hanem a „Merjünk élni!” imperatívuszára kellene hallgassunk.” …
(részlet Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának nyitóbeszédéből)
A magyar nép igaz barátja
Az a két levél, melyet Arany János és Jovan Jovanović Zmaj, a két nemzet irodalmi nagyságai váltottak, arról a korról is tanúskodik, amelyben keletkeztek: a két nép, a két kultúra kapcsolatáról, de útmutatóak a mai kor emberének is. Zmaj, mint szerb ajkú kortárs, hű hazafi és a magyar nép igaz barátja értesíti Aranyt művének szerb nyelvű megjelenéséről, miközben elmondja azt is, mi nyomja a lelkét (mintegy együttérzést remélve a megtépázott szerb nép iránt), ami megzavarhatja a szerb-magyar kapcsolatokat is.
Arany a Kisfaludy Társaság tagjának, Jovan Jovanovićnak írt válaszlevelében ecseteli gyenge egészségi állapotát, de hálájának is hangot adott az igyekezetért, miközben sajnálatát fejezte ki, hogy mindezt nem tudja viszonozni. Zmaj népe iránti aggodalmára kitérve Arany megértést tanúsított.
(részlet Selimir Radulović-nak, az újvidéki székhelyű Matica srpska Könyvtára igazgatójának nyitóbeszédéből)
