„Szeretném meghálálni mindazt, amit az itthoniaktól kaptam”

Az ünnepi időszak meghatározó eseményének számít évek óta az adaiak számára a moholi Babos Fehér Nóra jótékonysági koncertje, amely minden évben óriási érdeklődés mellett zajlik a helyi Szarvas Gábor Könyvtár színháztermében, ahol a Kormorán és a Madrass zenekar énekesnője, illetve a Komáromi Magyar Lovasszínház színésznője meghívott vendégeivel együtt maradandó élményekkel ajándékozza meg a közönséget. Nem volt ez másként tavaly sem, ugyanis december végén az óbecsei Fokos zenekar tagjaival közösen ajándékozta meg az egybegyűlteket, jelentős összeget gyűjtve a koncert kedvezményezettjének, a törökfalui Százszorszép Művelődési Egyesületnek, amit saját bevallása szerint azért tart minden évben fontosnak, mert ilyen módon szeretné meghálálni mindazt, amit az itthoniaktól kapott. A rangos esemény apropóján Babos Fehér Nórával a koncerttel kapcsolatos élményeiről, a gyökereihez való visszatérés fontosságáról, az előadóművészet és anyaság összeegyeztethetőségéről, valamint a jövőre vonatkozó terveiről beszélgettünk. 

Nagyszabású jótékonysági koncerttel zártad az elmúlt évet, amelynek bevételét a törökfalui Százszorszép Művelődési Egyesületnek ajánlottad fel. Miért éppen rájuk esett a választásod? 
– Az elmúlt évek során több egyesületnek, intézménynek is gyűjtöttünk Ada község területén, mint például az adai Szarvas Gábor Könyvtár gyermekrészlegének, akik az első év óta töretlenül állnak mellettem, és segítenek mindenben. De gyűjtöttünk már a moholi Csobolyó Művelődési Egyesületnek, egy adai beteg kislány gyógykezelésére, az adai Szentháromság Gyermekkórusnak, a moholi Hittanos Közösségnek, a Jancsi Bohóc Bábszínháza Egyesületnek, valamint a moholi Bóbita óvodának is. A célom az első alkalomtól kezdve az, hogy segíthessek az itthon, Ada községben élő és tevékenykedő embereknek, családoknak, egyesületeknek és intézményeknek, ugyanis ezzel szeretném meghálálni mindazt, amit az itthoniaktól kaptam, a tudást a tanáraimnak, illetve a bizalmat azoknak, akik valamilyen formában egyengették az utamat. Ezúttal szerettem volna nyitni a község többi települése felé is, így esett a választásom a törökfalui Százszorszép Művelődési Egyesületre. Nagy Rózsával, az egyesület vezetőjével a múlt év szeptemberében ismerkedtem meg, és azonnal lenyűgözött az, amilyen őszinte lelkesedéssel ápolja a hagyományainkat, illetve szívvel-lélekkel igyekszik megőrizni kultúránkat és összetartani azt a kis közösséget, amelynek maga is tagja, és valljuk be, a mai világban ez sajnos egyáltalán nem tekinthető egyszerű feladatnak, éppen ezért úgy érzem, ezek a törekvések minden támogatást megérdemelnek.

A Fokos zenekar tagjaival régi ismeretség köt össze benneteket, milyen volt velük együtt színpadra állni?
– Valóban régóta ismerjük egymást és követjük egymás munkásságát, így, együtt azonban még soha nem volt alkalmunk színpadra állni. Már ezért is különleges számomra ez a mostani koncert. Arról nem is beszélve, hogy bár lehet, hogy a fiúk nem hiszik el, el kell mondanom, hogy igen nagy rajongójuk vagyunk. Az összes lemezük megvan. Sokat utazunk, és utazás közben szinte mindig zenét hallgatunk, a zenei válogatásainkban pedig az ő dalaik is ott szerepelnek. Nagyon nagyra becsülöm a népzenéhez való hozzáállásukat, beleértve azt is, hogy nem hagyják veszni az értékeinket, és azt is, hogy igyekeznek megismertetni a vajdasági magyar népzenét a nagyközönséggel. Biztos vagyok benne, hogy sok gyermek és fiatal igazi példaképekként tekint rájuk, akiknek a munkássága azt bizonyítja számukra, hogy igenis érdemes népzenét tanulni és népzenével foglalkozni.
A közös koncert mindemellett olyan szempontból is különleges élményt jelentett számomra, hogy a fiúk bevállalták, hogy megtanulnak néhány dalt a repertoáromból, ezáltal a Kormorán-dalok teljesen új és rendkívül izgalmas hangzást kaptak. Igazi örömzenélés kerekedett a színpadon, és úgy érzem, valamint a visszajelzések is azt mutatják, hogy a közönségnek is nagyon tetszett a műsor, aminek nagyon örülök, hiszen be kell vallanom, hogy egy-egy ilyen koncert előtt igen sokat töröm a fejem, mert kilenc év nagyon hosszú idő. Az emberek ismernek, ismerik a munkásságomat, és ennyi év után már nagyon nehéz újat mutatni. Főleg úgy, hogy az elmúlt időszak nem elsősorban a karrierről szólt az életemben, hanem a gyermekeimről és a családomról. Ezért mindig óriási segítségemre vannak a vendégek, hiszen általuk tudom színessé, rendhagyóvá és különlegessé tenni ezeket az estéket. 

A népzenére egyébként ma hogyan tekintesz, kijelenthetjük, hogy még ma is a népzene az, amiből igazán táplálkozni és építkezni tudsz?
– A népzene mindig nagyon fontos helyet foglalt és foglal el a szívemben. Azt gondolom, hogy bármi is történik, a népzenéhez mindig fordulhatok. A tiszta, mindennapi emberi érzések elmesélésében egy kicsit minden ember megtalálhatja önmagát. Szerintem ezért tudunk sokan azonosulni egy-egy népdal szövegével. És mindezek mellett a népzene egyfajta ősi erőt is hordoz magában, amelynek segítségével kapaszkodhatunk a gyökereinkbe. S ha esetleg úgy érezzük, eltévedtünk, segít hazatalálni. Biztos, hogy más zenei műfajokra is igazak lehetnek hasonló gondolatok, a magyar népzene azonban a miénk, nem átvettük valakitől vagy valahonnan, hanem mi alkottuk. Természetesen engem is tudnak inspirálni más zenei műfajok is. Sokféle zenét hallgatunk. De a népzenéhez való visszanyúlás valóban állandóan jelen van az életemben.

Az év utolsó napjaiban Bezdánban is felléptetek a Kormorán együttessel, milyen érzés volt újra hazai közönség előtt a zenekarral koncertezni?
– Ha az emlékezetem nem csal, akkor 2017-ben koncerteztünk Zentán, és azóta nem volt alkalmunk itthon fellépni. Izgatottan vártam ezt az alkalmat, és nagyon boldog vagyok, hogy ismét volt lehetőségünk itthon koncertezni. Bezdánban egy maroknyi kis magyar közösség él, ám nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket, és kiváló hangulatú volt a koncert, sőt az is nagyon jó érzéssel töltött el, hogy a határ közelében élő rajongók közül a magyarországi oldalról is sokan eljöttek meghallgatni bennünket.

Az elmúlt évek során külső szemmel mintha kissé háttérbe szorultak volna a fellépések az életedben, és egy sokkal fontosabb dolog került előtérbe, az anyaság. Hogyan élted meg ezt? 
– Külső szemmel talán valóban úgy tűnhet a közönségnek, hogy némiképp háttérbe szorultak a fellépések az életemben, de mindhárom gyermekünk születése után fél évvel már visszaálltam a zenekarba énekelni, sőt, ha tehettem volna, mindent elvállaltam volna, vagy elvállalnék. A férjem szokta félig viccesen azt mondani, hogy színpadfüggő vagyok. (Nevet.) De le kellett szállnom a földre, és be kellett látnom, hogy a gyermekek mellett már nem élhetem ugyanazt az életet, mint előtte. Ezt nagyon nehéz volt elfogadnom, és sokszor még most is küzdök magammal, még akkor is, ha tudom, hogy a karrierem szempontjából valójában minden megvár. A gyermekeim viszont nem várnak, ők most kicsik, és nagyon-nagyon gyorsan fel fognak nőni. Nem szeretnék tíz-tizenöt év múlva arra ébredni, hogy elszaladt a gyermekkoruk, és én nem voltam jelen benne. Összességében tehát vannak olyan dolgok, amelyek háttérbe szorultak, mint például a színház, viszont a Kormoránnal továbbra is rendszeresen koncertezek.

Ha már a színházat említetted, azok a nagyszabású színházi előadások, amelyek az elmúlt évek során szintén fontos részét képezték az életednek, nem hiányoztak az elmúlt időszakban?
– A kőszínházi lét, véleményem szerint, teljes embert igényel. A hónapokig tartó, késő estékbe nyúló próbák, majd a késő estig tartó előadások nem igazán mondhatók gyerekbarát elfoglaltságoknak. Mi tudatosan szerettük volna, hogy kis korkülönbség legyen a gyermekeink között, és tisztában voltunk azzal, hogy a színházi lét nem igazán egyeztethető össze az anyaléttel. Úgyhogy a kőszínházi produkciók teljesen kiestek az életemből. A győri színházban az igazgatóváltás után, bár szerettem volna maradni, az új igazgató nem tartott igényt a munkámra. Ezt akkor elég nagy pofonként éltem meg, ám később rájöttem, hogy mindez csak megerősített abban, hogy most nem az önmegvalósításnak van itt az ideje, hanem valami egészen másnak. A színházi produkciók közül viszont, amik megmaradtak, azok a Komáromi Magyar Lovas Színház előadásai. Ott időszakosan vannak az előadások, többnyire 2-3 napos felújító próbákkal, amit a férjem segítségével tudok vállalni. Szeretek ott lenni, összeszokott társulatról van szó, a próbáink mindig jó hangulatban zajlanak, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a kollégákkal szinte valamennyien barátok is vagyunk, ami természetesen nagymértékben megkönnyíti a közös munkát. 

Több ízben is megjelentél a moholi Csobolyó Művelődési Egyesület rendezvényein, nemcsak előadóként, hanem felkészítőként is. Ez mennyiben jelent egyfajta visszatérést a gyökerekhez?
– Teljes mértékben. Lassan két éve, hogy azon ritka emberek csoportját erősítjük a családommal, akik hazaköltöztünk. Vagyis én hazaköltöztem, a férjem pedig ide költözött. A Csobolyó Művelődési Egyesület gyermekként fontos állomása volt az életemnek. Szép ez a körforgás, hogy most, az újrakezdésnél is fontos helyet foglal el benne. Egyszer elindultam valahonnan, ahova évekkel később visszatértem, ám most már nem tanulóként, hanem oktatóként. 

Mennyire foglalkoztat komolyan a tudásátadás, a fiatal tehetségek felkarolása? Vagy ez egyelőre inkább távlati cél számodra?
– Nagyok is foglalkoztat. Viszont a szabadidőm sajnos eléggé korlátozott. Főként addig, amíg a gyermekek ilyen kicsik. A férjem itthonról dolgozik, és a három csemeténk közül egyelőre még csak Bátor jár óvodába. Délutánonként talán lehetne rá időt szakítani, ám akkor a kisfiamtól venném el azt a kevés időt, amit ovi után együtt tölthetünk. Úgyhogy egyelőre ez egy távlati cél, viszont hosszabb távon mindenképpen foglalkoztat.

Milyen várakozásokkal, milyen elképzelésekkel vágtál bele a 2026-os évbe?
– A Kormoránnal szépen telik a naptárunk, aminek természetesen valamennyien nagyon örülünk. A zenekar idén lesz ötvenéves, amit még kimondani is félelmetes. Készülünk egy nagyszabású születésnapi koncertre Budapesten, és bevallom, titkon arról álmodom, hogy ebből az alkalomból sikerül majd egy újabb nagyszabású koncertet megszervezni itt, Vajdaságban is. 

Ha távolabbra tekintünk, akkor hol és hogyan látod magad néhány év múlva, milyen kompromisszumokat vagy hajlandó megkötni a magánéleted és a karriered közötti egyensúly megteremtése érdekében?
– Nagyon sokféle elképzelés van a fejemben. Azzal, hogy több mint tíz éven át nem éltem itt, Vajdaságban, egy kicsit már kívülről is tudok tekinteni arra a közösségre, amelyben élünk. A magyarországi éveim alatt sok olyan dolgot tanultam és tapasztaltam, amiket magammal hoztam, és előbb-utóbb szeretnék kamatoztatni is, úgy a közösségépítés, mint a kulturális szféra fejlesztése terén. Szeretnék majd egyszer visszatérni a színházi világba is. Emlékszem, egyszer, még évekkel ezelőtt azt nyilatkoztam neked, hogy félnék itthoni színházban játszani, ehhez például azóta már megváltozott a hozzáállásom. A családom szerencsére mindig mellettem állt, támogattak és támogatnak ma is. Mivel még mindig egyfajta útkeresési fázisban vagyunk, és a gyermekeink is nagyon kicsik, ezért egyelőre semmit sem szeretnék elsietni, és nem szeretnék túlzottan előre tervezni sem. Most inkább egy picit sodródunk az árral. Úgy érzem, olykor ilyen időszakokra is szüksége van az embernek.