A magas hegyek vonzásában

A magas hegyek világában minden leegyszerűsödik: élelemre, menedékre és túlélésre. Kenneth Kamler világhírű hegyi orvos szerint a hegymászás valójában erről szól. Erről a különleges világról mesélt a Vajdasági Mathias Corvinus Collegium Alapítvány szervezésében a közelmúltban Zentán Varga Csaba, a legtöbb megmászott nyolcezres hegycsúccsal rendelkező magyar expedíciós hegymászó, aki 2017-ben oxigénpalack és serpák segítsége nélkül jutott fel a 8163 méteres Manaszlu csúcsára. A hátizsákjában rendre magyar zászlót is magával vivő erdélyi hegymászóval tevékenységének kezdeteiről, a csúcsok meghódítására való felkészülés folyamatáról, valamint a hegymászás fizikai és lelki kihívásairól beszélgettünk.

Miképpen kezdődött a kapcsolata a hegyekkel, illetve melyik volt az a hegycsúcs, amelyet legelőször megmászott?
– Még tinédzserkoromban kezdtem el túrázni, főleg Biharban, a bihari hegyekben, majd a túrázásból fokozatosan átváltottam a hegymászásra, és egyre magasabb csúcsok meghódítására törekedtem. Az első ilyen csúcs az Erdélyi-szigethegység – és egyben a Bihar-hegység – 1849 méteres legmagasabb pontja volt. Ez nem annyira magas, de 14–15 évesen mégis nagy kihívásnak számított. Ma persze inkább sétának tűnik, akkoriban azonban óriási élmény és eredmény volt számomra. Ezt követően megmásztam a Kárpát-medence legmagasabb bérceit, majd a Tátra felé vettem az irányt, 2007–2008-ban pedig az Alpokba. Később eljutottam a Kaukázusba is, majd Nepál, Kína és Pakisztán hegyei kerültek a célkeresztbe. Mindig is érdekelt a földrajz, a történelem, az antropológia, és vonzottak a távoli tájak, kultúrák. Ezt részben a sportteljesítménnyel, részben a magyarságtudattal tudtam összekapcsolni, úgy érzem, így jutottam el ilyen messzire. Volt bennem egy kis félelem meg némi izgalom is, mégis szépen sikerült bejárnom Közép-Ázsia néhány országát. A kíváncsiság és a kalandvágy vitt előre: jó érzés messzire elmenni, majd onnan hazatérni.

2017-ben sikerült megmásznia bolygónk nyolcadik legmagasabb hegyét, a Mansiri-Himalájában található Manaszlut, amelynek neve szanszkritul Szellem-hegyet jelent. Kérem, meséljen erről a vállalkozásáról!
– Az indulás előtt egy elég nehéz év állt mögöttem. Rengeteg munkám volt, és nem igazán tudtam a hegyekkel foglalkozni. Eredetileg tavasszal vagy nyáron szerettem volna Pakisztánba utazni, ám végül csak ősszel sikerült útra kelnem, a Manaszlunak pedig éppen akkor van szezonja. Így adódott a lehetőség, hogy csatlakozzak egy expedícióhoz. Nagyon nehéz, ugyanakkor rendkívül sikeres vállalkozás lett. 2017. szeptember 2-án utaztam ki Nepálba. Ez volt az első nepáli utam. Korábban csak Pakisztánban jártam magas hegyeken. Nepál teljesen más világ: rendkívül sokszínű ország, rendkívül gazdag kultúrával és nagyon barátságos emberekkel. Földrajzilag is különleges hely, hiszen ott találkozik az indiai szubkontinens és a Tibeti-fennsík, és ennek a tektonikus ütközésnek köszönhetően jött létre a Himalája. A hegység alsóbb részein hatalmas dzsungelek és sűrű erdők vannak, amelyek akár 3000–3500 méterig is felnyúlnak. Az állatvilág rendkívül gazdag, így a majmoktól kezdve igen sokféle állattal lehet találkozni, és a banán szinte mindenhol megterem. Ez teljesen más közeg, mint Pakisztán, amire inkább a félsivatagos táj a jellemző. Katmanduba érkeztem, amely önmagában is külön világ, amiről órákig lehetne mesélni. Színes, zsúfolt város, tele turistákkal és kulturális látnivalókkal. Néhány nap pihenés után busszal indultunk tovább a hegy lábához. A Manaszlu viszonylag közel van a fővároshoz, nagyjából öt-hat óra utazás után értük el azt a kisvárost, ahonnan a gyalogtúra kezdődött. A hegy megközelítése körülbelül nyolc napig tartott. Több magas hágón átkeltünk, köztük egy 5400 méteresen is. Ahogy egyre feljebb jut az ember, a dzsungel és az erdő egyre inkább eltűnik, és hegyi falvak, legelők, alpesi tájak váltják fel. A vidék rendkívül népszerű a túrázók körében; sokan kizárólag ezért utaznak Nepálba. Végül elértük Samagaun falut, amely körülbelül 3800 méteren fekszik, és az alaptábor alatti utolsó település. Innen három-négy óra alatt jutottunk fel az alaptáborba, amely nagyjából 4800–4900 méter magasan helyezkedik el. Az alaptábor tulajdonképpen a gleccser peremén kialakított tábor: sátrakból áll, van étkezősátor, és onnan indulnak a mászások a hegyre. A hegymászók általában logisztikai cégek szervezésében mennek ki, amelyek elintézik nekik az engedélyeket, a szállítást és az alaptábori ellátást. Onnantól azonban a hegyen mindenki a saját tempójában halad. Ezután következnek az úgynevezett akklimatizációs körök, amikor is többször felmegyünk magasabb táborokba, majd visszatérünk aludni az alacsonyabbra. Valójában így szoktatjuk hozzá a szervezetet a magassághoz.
A Manaszlu egyik veszélyes pontja a kettes tábor környéke, amely lavinaveszélyes területen fekszik. 2012-ben itt hatalmas lavina zúdult le, ami elsodorta az egész tábort, és több mint húsz hegymászó életét vesztette. Emiatt igyekeztem minél kevesebb időt ott tölteni. Több akklimatizációs kör után feljutottam a négyes táborba, amely a csúcstámadás előtti utolsó, rendkívül magas állomás. Néhány nap pihenés után az előrejelzés szerint szeptember 26-án nyílt meg az a rövid időjárási ablak, amikor a feltételek a legkedvezőbbek voltak. Aznap este 10–11 óra körül indultam el a csúcs felé. A mászás egész éjszaka tartott, és másnap dél körül értem fel. Rendkívül fáradt voltam, és bár az idő tiszta volt, erős szél fújt és nagyon hideg volt. A csúcson készítettem néhány fotót és videót – egyebek között a magyar zászlóval –, majd megkezdtem az ereszkedést. Egyenesen a hármas táborig jöttem vissza, mert teljesen kimerültem. Akkor vettem észre, hogy a jobb lábamon, a nagylábujj környékén kisebb fagyási sérülések jelentkeztek. A lábam meg is dagadt, de akkor még azt gondoltam, hogy ez belefér. Másnap visszatértem az alaptáborba, majd később Samagaunba, onnan pedig helikopterrel vittek vissza Katmanduba, mert fájt a lábam, és így nem kellett vállalnom a többnapos visszagyaloglást. A sérülés szerencsére nem volt súlyos, a lábam azonban a mai napig érzékenyebb a hidegre. Többször leesett a körmöm, és a lábujj körüli bőr is megsérült. Két-három hónapig nehezen tudtam járni, gyakran csak szandálban vagy nagyon bő cipőben. Kellemetlen időszak volt, ám végül teljesen felépültem.

Miképpen készül fel a mászásokra, és mi jelenti a legnagyobb kihívást a felkészülés során?
– Én leginkább a sportfelkészülésre helyezem a fő hangsúlyt, a többi általában jön magától. A futás az alap, és minél többet vagyunk a hegyekben, annál jobb: sziklamászás, jégmászás, túrasí. A hétköznapokban pedig a minél hosszabb terepfutások edzik az akaratot, illetve főként a fizikai és pszichikai állóképességet.

A beszélgetés elején említette, hogy oxigénpalack nélkül mászta meg a Manaszlut. Miben különbözik ez a palackkal végzett mászástól?
– A hegyekben a legnehezebb a magasság legyőzése. Fizikailag az oxigénpalack nélküli mászás jelenti az igazi kihívást a hegymászók számára. Az oxigén használata ugyanis jelentősen „leredukálja” a hegy magasságát. Palack nélkül sokkal nehezebb, ezért alapos akklimatizációra van szükség, és kulcsfontosságú a felkészülés meg az akaraterő. A kettőt össze sem lehet hasonlítani.

A hegymászó pályafutása során volt olyan helyzet, amikor komolyan mérlegelnie kellett, hogy visszaforduljon-e a csúcstámadás közben, vagy folytassa a felfelé mászást?
– Néhányszor vissza kellett fordulnom, mert nagyon rosszak voltak a körülmények, vagy egészen egyszerűen túl hideg volt. Olyan is előfordult, hogy azt éreztem: még túl messze vagyok, és nem tudnám úgy elérni a csúcsot, hogy utána biztonságban vissza is forduljak. Előfordult ugyanakkor olyan eset is, hogy már majdnem fenn voltam, és mégis vissza kellett fordulnom. Sokféle helyzetet megél az ember hegymászás közben.

Mit érzett, amikor egy fáradtságos, veszélyes mászás után felért egy hegy csúcsára, akár a Himalájában, akár más hegységben?
– A nyolcezreseken az ember, mire felér, rendszerint teljesen kifárad. Örül annak, hogy sikerült, ugyanakkor tisztában kell lennie azzal, hogy lefelé is nagyon nehéz és veszélyes az út. Ilyenkor hajlamos kevésbé figyelni, és sok baleset ekkor történik. Ezért nagyon résen kell lenni. A boldogság érzése inkább akkor jön meg, amikor az ember már visszaért az alaptáborba, vagy hazaér, mert ott tudja igazán feldolgozni az egészet. A csúcson sokszor annyira kimerült, hogy örülni sem tud és inkább csak a fáradtságot és a kimerültséget érzi.

Egy-egy hegy megmászása után le tud-e egy időre nyugodni, vagy máris újabb kihívásokon kezd el gondolkodni?
– Mindig vannak tervek. Egy sikeres expedíció után az ember fel van bátorodva, és még több energiát érez magában a folytatáshoz. De nem csak a magas hegyek léteznek, nem csak az extrém nyolcezresek. Alacsonyabb hegyek is vannak, amelyek technikásak és nagyon nehezek, akár a Kárpát-medencében is. Ezek ugyan nem adják ugyanazt az expedíciós élményt, ám megadják azt az örömöt, amit a természetben átélhetünk, és azt, hogy hegyet mászhatunk. Tervek persze mindig vannak.

Van még olyan hegy, amelynek a megmászását régóta dédelgeti?
– Sok ilyen van, majd meglátjuk, mire lesz időm és energiám. Ha lesz rá lehetőségem, szeretnék minél több hegyet megmászni. De ezek között nem csak magas hegyek vannak: vannak nagyon technikás csúcsok is, akár a Balkánon. Pakisztánban és Nepálban olyan hegyek is vannak, amelyeket még senki nem mászott meg. Egy ilyen csúcs meghódítása is lehetne egy izgalmas projekt. Ilyenkor akár mi nevezhetjük el az adott hegycsúcsot. Egyszer ez is célom lehet.

– Személyesen önnek mit jelent a hegymászás: bizonyítást, szabadságot, vagy valami nehezebben megfogalmazható, spirituális dolgot?
– Kicsit mindegyiket. Sportteljesítményt és bizonyításvágyat is: azt, hogy erős vagy, és meg tudod csinálni. Azt, hogy kitűzöl egy célt, és dolgozol érte. Van ennek egy reális, pragmatikus része, ugyanakkor van egy olyan is, hogy erdélyi magyarként, magyar állampolgárként felvigyem a magyar zászlót a csúcsra, és ezzel motiváljam a Kárpát-medence magyarságát, hogy maradjanak meg a szülőföldjükön, és ne asszimilálódjanak. Emellett persze van spirituális része is, tehát nagyon összetett ez az egész.

Mit csinál, amikor éppen nem hegyet mászik, mivel foglalkozik, mivel tölti szívesen a szabadidejét?
– Építész vagyok, és általában igyekszem úgy alakítani az időmet, hogy amikor van egy kis szabadidőm, elmehessek futni vagy sziklát mászni. Nagyváradhoz közel vannak nagyon szép sziklafalak. Mindig van egy kisebb-nagyobb célom. Próbálok minél többet a természetben lenni: biciklizni, kirándulni, illetve bármi olyasmit tenni, ami ehhez kapcsolódik.

Mit tanácsolna azoknak a vajdasági magyar fiataloknak, akik az ön példáját követve hegyet szeretnének mászni?
– Mindenképpen azt, hogy induljanak el ezen az úton, járjanak minél többet a természetben, és ne mindig azt nézzék, hogy vannak a határok, vagy milyen messze van az adott hegy. Vajdaság közelében, nagyjából 200–300 kilométeres körben is vannak csodálatos hegyek. Erdélyben ott a Retyezát, ami viszonylag közel van, ugyanakkor Horvátországban, az Adria mentén, a dalmát tengerparton is komoly sziklamászó helyek találhatók. Ugyanígy Szlovéniában, Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban és Montenegróban is vannak komoly hegyek. Szóval a hegyek nincsenek olyan messze, csak akarni kell eljutni hozzájuk. A lényeg, hogy vágjanak bele, és lépésről lépésre építsék fel az egészet!