A múlt század 60-as, 70-es éveiben az oktatáspedagógia csődjének volt betudható, hogy egy elsős kisdiákot akár többször egymás után is megbuktattak. Ha már nem volt valaki iskolaérett, vagy nem tudta megtanulni a betűvetés alapjait, akkor speciális intézménybe kellett volna átirányítani. Felsőhegyen T. Feri például négyszer járt első osztályba. Ha elsőre, másodszorra sem tudta átlépni – modern szóhasználattal: megugrani – a kezdő szintet, akkor esetében más módszerrel kellett volna próbálkozni. Voltak diákok, akik annyiszor buktak meg, ahányadik osztályba jártak: a másodikat kétszer, a harmadikat háromszor járták, és végül a negyedik osztályból maradtak ki, mivel elérték a 16 éves kort, ameddig kötelező iskolába járni. A sorozatbukók, a kezelhetetlen nebulók azokat sem hagyták békén, akik tanulni szerettek volna. Volt, aki harmadikba járt, de már hetedikben lett volna a helye. Bajok voltak az általános iskolai oktatásunkkal. Megtörtént, hogy 37 első osztályba induló diákból nyolcadikra mindössze 21-en maradtak.
