A két egymástól nagy időtávval elválasztott szellemi megújulás Európában, a hellén és az itáliai – amit reneszánsz néven ismerünk – azután vált a válságon átlendítő szükséggé, miután már megfáradt az a lendület, ami a társadalmat évszázadokkal előtte mozgásba hozta. A megelőző sötét korszakból örökölt vallási szemléletmód – a görögök részéről a homéroszi vallás világlátása, az európaiak részéről a középkori keresztény vallás – önmagában már nem volt képes kielégíteni az emberek szellemi igényeit, akik a hittől elrugaszkodott, a világban élő embert is kifejezni és értelmezni képes művészet, bölcselet, erkölcsi fölfogás után kezdtek el vágyakozni; akik tehát a szellemnek a vallás béklyói alóli fölszabadításáról álmodoztak.
Ez az eleinte fölforgatónak tűnő gondolat Itália vezérletével nemcsak hogy felütötte a fejét Nyugat-Európában, hanem megállíthatatlan hódító útjára is indult, s ráhagyatkozva egy gyökeresen más társadalom kezdte bontogatni a szárnyait. Ugyanez volt a helyzet az Athén vezérletével zajló hellén szellemi megújulás idején is a klasszikus görög művészet korszakában, amelyet a későbbi itáliai példa alapján a görögség reneszánszának nevezhetünk. Ami Firenze volt a reneszánsznak, az Athén volt a görög szellemi megújulásnak.
A szellemi megújulás mindkét helyen együtt járt a világhoz és az emberhez fordulás igényének a jelentkezésével. Ez előtt senki sem gondolta, vagy csak igen kevesen lehettek azok, akik úgy vélték, hogy a vallás gúzsba kötné a szellemet, épp ellenkezőleg, úgy hitték, hogy a szellem fölszabadítására nincs jobb eszköz a vallásnál. A szellemi megújulás előrehaladásával viszont egyre többen lettek azok, akik ezt másként látták. Hogy miért? Azért, mert az ember figyelme önmagáról, a bensőjéről – ahol a vallási tartalmakat éli meg – kifelé, a (kül)világ felé fordult.
Nem éltek tévedésben azok sem, akik azt vallották, hogy a vallás fölszabadítja a szellemet, de azok sem, akik azon a véleményen voltak, hogy béklyóba zárja azt. A vallás természete szerint a befelé fordulás szellemi megnyilatkozása, amelyben föltárulkozhat az ember legmélyebb valója. Ennek a véghezviteléhez nem ismerünk jobb módszert a tudás akarati megelőlegezésénél, a hitnél. Az üdvtanok szerint a szellem végső fölszabadítása, az üdv elérése a legmélyebb valóságunkba való lehatolással lehetséges. A cél tekintetében teljes az egyetértés közöttük, csak a fölszabadítás módjában térnek el egymástól.
Ezen célok és módszerek után kutattak mélyebb szintű megértés eszközével a 20. század elején megjelenő tradicionalisták Európában. A tradicionalista iskola központi alakjától, a szabadkőművesből szufivá lett francia gondolkodótól, René Guénontól sokat merítő magyar esszéíró, Hamvas Béla nagyszabású kísérletet tett arra, hogy a tradicionalista felfogás szellemében, mint egy sokágú fát, egységben mutassa be az emberiség meghatározó vallási bölcseletét. A tanokat az ősi és lényegében változatlan, örök hagyomány egy-egy megnyilatkozásaként értelmezte. A szentkönyvek, valamint a szentek, a misztikusok, a megvilágosodott mesterek följegyzett szavaiban kutatott a sokszínűség az egységben elve szerint fölfogott közös alap után, elsősorban tehát a tanok, a bölcselet érdekelték. Ez érthető, hiszen ő gondolkodó volt, ám a vallás nemcsak philosophia perennisként, örök bölcseletként is értelmezhető tanok rendszere, hanem ugyanakkor módszer és példamutatás is. Pontosan ebben kereshető a hozzá visszanyúló tradicionalizmus legfőbb veszélye, ugyanis egységesítési törekvésében, egyetlen elemre leszűkíteni kívánó általánosítási hajlamában elsikkadhat a vallás igazi lényege, ami nemcsak szó, hanem cselekvés is, és ami a legfontosabb: a kettő egysége.
Más formában is jelen lehet a veszély e sajátos, a két világháború között jelentkező európai gondolkodásmódban: az, ha modernizmus ellenességét nem az ősi, Guénon kifejezését használva a primordiális hagyomány fölélesztésének a szándéka vezérli, hanem a nyugati demokratikus társadalmi berendezkedésével szembeni ellenszenv, amit a hagyománymegőrzésre fölszólító elméletekkel támasztanak alá. Ezen a ponton válhatnak egyes tradicionalista szerzők az újfasiszta mozgalmak hivatkozási forrásává.
Nyitókép: Pixabay
