Egy családban mindenkinek megvan a maga szerepe. Nem azokra a maguktól értetődő, vér által eleve elrendelt és megmásíthatatlan szerepekre gondolok, mint anya, apa, nagynéni, nagybácsi, nagytata vagy nagymama, hanem azokra, amelyek az évek során alakulnak ki, és észrevétlenül ragadnak rá az emberre. Van például az a családtag, aki számontartja a jeles dátumokat, tudja, kinek mikor van a születésnapja vagy a névnapja, megjegyzi az évfordulókat, és a többieket is emlékezteti, hogy kit kell éppen felköszönteni. Azt is mindenki pontosan tudja, ki a legjobb stratéga probléma esetén, ki az, aki minden bajra kapásból tudja vagy nagyon gyorsan megtalálja a megoldást. És hát vannak a gyengébb láncszemek is. Rájuk akkor szegeződnek a tekintetek, ha valami elromlott, eltört vagy elveszett. Általában az egész család biztosra veszi, hogy ő a felelős, ő tette tönkre, ő rakta rossz helyre, az ő kezében mondta fel a szolgálatot. Akkor is vádló, kérdő és szemrehányó pillantások kereszttüzébe kerül az illető, ha az adott esethez történetesen semmi köze.
Egy barátnőm mesélte a minap, hogy náluk nemrég országra szóló vita kerekedett egy eltűnt vágódeszka miatt. Nem volt a helyén. Senki sem látta, senki nem emlékezett, ki használta utoljára, csak az az egy volt biztos, hogy nem volt ott, ahol lennie kellett volna. Ez tény. Ahogyan az is, hogy a felelősség – teljes természetességgel – csakis őt terhelhette.
A férjem egy szót sem szólt – mesélte. – Nem is kellett, elég volt az a jellegzetes pillantás, ahogy számonkérőn megemelte az egyik szemöldökét. Abból egyértelmű volt, hogy szerinte most is én vagyok a hunyó. Az anyám is… azzal a „Jól van, kislányom, mindig is ügyetlen voltál, de téged így szeretünk” elnéző tekintettel fordult felém, ahogy gyerekkoromban nézett, amikor véletlenül eltörtem egy poharat. Jó, igen, ez előfordult, de kinek nem csúszott még ki a kezéből valami?! Még a gyerekek is ott kuncogtak a hátam mögött, hogy biztos anya volt – mesélte még napokkal az eset után is egyre indulatosabban a barátnőm.
Felváltva nyitogatták a szekrényeket a konyhában, húzogatták a fiókokat, csapkodták az ajtókat, újra és újra megnézték ugyanazokon a helyeken. Eleinte mindenki szótlanul kutatott, csak az egyre mélyebb sóhajokat lehetett hallani, és a vádló pillantások fúródtak a gyanúsított hátába. Ezen a ponton az ember már nem védekezik. Nem magyaráz, nem keres kibúvót, nem idézi fel, hogy ő bizony hetek óta nem is használta azt a fadarabot. Megtanulja, hogy a szerepek makacsabbak a tényeknél. Hogy a gyanú erősebb, mint az emlékezet. És hogy egy családban nem az számít, mi történt valójában, hanem az, hogy kinek a történetébe illik bele leginkább az eset.
– Aztán mégis elfogyott a türelmem. Nem én voltam! – kiáltottam, és ezzel mintha csak megnyomtam volna a kapcsolót – idézte fel az eseményeket a barátnőm.
Mindenki ujjal kezdett mutogatni előbb rá, aztán egymásra is. A vágódeszka, ez a közönséges, könnyen pótolható konyhai eszköz hirtelen alkalmas lett arra, hogy felszínre hozza mindazt, amit máskor gondosan elrejtünk, fáradtságot, türelmetlenséget, régi sérelmeket, korábbi mondatokat, amelyeket soha nem fejeztünk be.
Ahogy hallgattam, eszembe jutott a nagymamám mondata. Ő nem magyarázott túl semmit, nem elemezgette a családi dinamikákat, csak odavetette, félvállról, akárha az időjárásról beszélne: „Szarnak, kárnak a gazdája…” Így nevezte azt, akihez minden baj odatalál. Akinél mindig történik valami, akinek a kezében elromlanak a tárgyak, eltűnnek a dolgok.
A vágódeszka persze másnapra előkerült. Valaki – soha nem fog kiderülni, hogy ki – félretolta a hűtő mögé. Kissé porosan, de sértetlenül megkerült. Nem volt nagy jelenet. Nem volt bocsánatkérés. Csak egy vállrándítás, hogy na, megvan, és az élet ment tovább. A szerepek nem változtak, a történet sem íródott át. A deszka ugyan előkerült, de a balhét legközelebb is ugyanaz a személy viszi el, a baj gazdája marad.
Nyitókép: Pixabay
