Azt mondják, akkor ismerszik meg igazából valaki, ha hatalmat kap a kezébe. Montesquieu A törvények szelleméről című politikai-filozófiai művében azt állítja, hogy az ember természetében van, hogy mindig megpróbál visszaélni a hatalmával. Nagyon nagy önmérséklet szükségeltetik ahhoz, hogy az érintett ellenálljon a csábításnak. Különösen nehéz feladat, ha az efféle magatartást az adott politikai színtéren a többi szereplő kishitűségként vagy egyenesen önfeladásként éli meg. Bölcs politikai rendszerekben ennek az eshetőségnek a megakadályozását szolgálja a hatalmi ágak kölcsönös „fékezése és egyensúlyozása”, ami formálisan megnehezíti a hatalommal történő visszaélést. Ilyenek például a két mandátum maximalizálása bizonyos tisztségek betöltése esetében vagy a végrehajtó szervtől független intézmények (bíróság, ügyészség, ombudsman) zavartalan működésének biztosítása, nem utolsósorban a sajtószabadság szavatolása.
A lefektetett szabályok tiszteletben tartása azonban egyre inkább kiveszik a politikai életből. Az időszerű eseményekről szóló jelentéseket olvasva gyakran az az ember érzése, mintha már nem a politikai ellenfél legyőzése, hanem teljes leigázása lenne a cél. A politikai szubjektumok nem jobb, a választópolgárok számára előnyösebb program kidolgozásában, hanem az ellenségként megélt rivális totális lejáratásában érdekeltek. Nem is olyan régen még az a pragmatikus filozófia dívott, miszerint amíg hatalmon vagy, igyekezz olyan törvényeket elfogadtatni, amelyek akkor is védik majd az érdekeidet, amikor ellenzékbe kerülsz, ma már azonban ez a nézet aligha lehet szempont, mert a megváltozott politikai légkör következtében sok helyen a hatalmon lévők el sem tudják magukat képzelni oppozícióban. A hatalom viszont torzít. Minél régebb óta és minél nagyobb intenzitással gyakorolja valaki, annál inkább. Torzítja a tisztánlátást, a valóság érzékelését.
Hatalmi pozíciójukat egyes vezetők nemritkán arra használják fel, hogy hathatósan kivegyék a részüket az őket ellenőrizni igyekvő demokratikus intézmények lebontásából, vagyis az ő messianizmusukat megkérdőjelezni vagy bírálni merészelő egyének vagy szervezetek társadalmi elhallgattatásából és tevékenységüknek ellehetetlenítéséből. Mindez azért lehetséges, mert a világ legbefolyásosabb országainak zömét olyan személyek vezetik, akik hatalmukat istenadta joguknak tekintik. Fennhatóságuk megtartása érdekében a közbeszédben olyan narratívát terjesztenek el, amely szerint esetleges politikai bukásuk egyenlő lenne az önpusztítással az adott közösségre nézve. Ezt az opciót megakadályozandó, hajlamosak a manipulációra: önigazolási célból féligazságokat és hazugságokat tényként állítanak be, a jóval megbízhatóbb információkat pedig álhírnek minősítik. Ezen a téren a modern technológiai eszközök is nagymértékben a segítségükre vannak.
A világpolitikában zajló események egyre inkább arról árulkodnak, hogy a nagyhatalmak végképp felrúgták az eddig fennálló nemzetközi rendet, és a világot felosztották befolyási övezetekre és érdekszférákra. 1989-ben Francis Fukuyama A történelem vége? című esszéjében felvetette, hogy a liberális demokrácia esetleg „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja” és a „a kormányzás végső formája” s mint ilyen „a történelem vége” lehet. Nem azt állította a filozófus, hogy a liberális demokrácia tökéletes, csupán azt, hogy nála jobbat az ember még nem talált ki! Faramuci módon az idő Fukuyama felvetését tűnik igazolni. Mivel azonban a történelem kerekétől idegen a statikusság, ha már nem haladhat előre, megindult hátrafelé, s korszerű technológiai lehetőségekkel vegyítve a felélesztett eszmerendszereket, hibrid politikai struktúrákat hozott létre. Az aktuális fejlemények a világpolitikában momentán a gyarmati rendszer modern kori újraélesztését vetítik előre.
A jelek szerint történelmi fordulóponthoz érkeztünk. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a holnap különbözni fog a mától. Attól a jelentől, amelyben egyre inkább szaporodnak a kihívások, amelyekkel az emberiségnek szembe kell néznie, legyen szó a világ eltérő részein zajló fegyveres konfliktusokról, az ökológiai összeomlással fenyegető klímaváltozásról, egy esetleges világjárvány kialakulásában rejlő veszélyről vagy a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődésével járó kockázatokról. Éppen ezért fontos lenne, ha olyan emberek vezetnék a világ (vezető) országait, akik átérzik a pillanat felelősségét, és nem csak önnön hatalmi ábrándjaik dédelgetésével vannak elfoglalva. Az adott felállás közepette ez az elképzelés egyelőre merő utópia. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy az etikai értékek – igazság, jóság, szolidaritás – teljes mértékben az érdek áldozatává váltak. A legnagyobb bűne a világ urainak, hogy a politikai életben megszüntették a morált.
Nyitókép: Pixabay
