Kinyitotta a szekrény ajtaját, a levendulaillat mellett két moly is kirepült, az egyiket sikerült lecsapni. Mikor is vett ki belőle valamilyen ruhát? Már nem emlékezett rá, de még sütött a nap, kivitte az udvarra a két télikabátot, a kockásat meg a prémeset. A prémet már régen leszedte, valódi róka volt, de a városi cukrászdában megjegyzéseket tettek rá, sőt egy kicsit részegnek tűnő, magas férfi hangosan megjegyezte: „Le az állatokat gyilkolókkal!” Akkor szinte futva menekült, a kávét sem várta meg, pedig kifizette, és alig várta, hogy valami meleget ihasson.
Sok vadász barátja volt a férjének, aki fegyverkovács volt, nem kontár, olyan igazi.
Egyszer a születésnapján a vadászok az ablakuk alatt elénekelték a fegyverkovács balladáját, akkor látott először könnycseppet az ura szemében. Mindig hoztak vadhúst, ő ugyan a nyulat nem szerette, de megcsinálta. Igazi pörköltet a majd kétméteres fővadász főzött, volt, hogy két bográcsnál is bűvészkedett, amikor véget ért a nagy hajtás. Szép idők voltak.
Amit viszont nem tűrt, hogy a folyosóra kitegyenek kitömött állatfejeket, pláne kifőzött koponyát, de szerencsére ezen köztük nem volt vita, ha kapott is Feri ilyesmit, nem hozta haza. Odaajándékozta a legügyesebb hajtónak, úgyhogy amikor szólt valakinek, hogy öt hajtó kell nyulazáshoz, négyszer annyi ember jelentkezett, a vadászok meg elégedettek voltak.
A rókakucsma szépen eltéve a felső polcon egy zárt dobozban volt, évente kétszer kiszellőztette. Molyirtót nem tett mellé, csak valami füvet, az anyósa azt mondta, a moly nem szereti a szagát.
Kár, hogy nem kérdezte meg, milyen növény, mert azóta sem látott hasonlót sem, és tényleg, a doboz molymentes övezet lett.
Gyakran jöttek hozzájuk olasz vadászok, a férje ilyenkor letette, amit javított, és előrevette az olaszok fegyverét. Azért, magyarázta meg neki egyszer, mert nekik szakmányba van mérve az idejük, akkoriban még nem olyan világ volt, hogy bármeddig maradhattak. Nem volt sok baj velük, apróságok, de egy fegyverét szerető vadász jobban szerette, ha igazi szakember javítja meg a legkisebb hibát is. Neki is volt egy kis pisztolya, gyöngyházberakásos. Egy karácsonyra kapta, még a házasságuk elején. Ő meg forgatta, csípőre tette az egyik kezét, úgy tett, mint aki céloz, valamelyik vadnyugati filmben látta. Még megvan, jól elrejtve a kíváncsi szemek elől, nem kell azt tudni senkinek. Egyedül él, több mint tíz éve. Nem volt még szíve levenni a táblát, ami hirdette, hogy fegyverkovács lakik a házban, néha betévedt egy-egy ember, aki nem tudta, hogy már nincs itt, akit keresnek.
Ő is nehezen tudott belenyugodni, sőt igazság szerint soha. Nem emlegette, nem hordott feketét, megtartotta a sóhaját, a könnyeit magának. Így tartotta jónak. Többen kérdezték, miért nem költözik a két lánya után a megyeszékhelyre, ő ilyenkor egy kicsit megborzongott.
Ikrek voltak, de egyáltalán nem hasonlítottak sem rá, sem egymásra.
Mili aranyos kislány volt, de felnőttként hangos, parancsolgatós, nem tűrt ellentmondást, csenevész kis vasutas ura meg békésen bólogatott. Oda dehogyis ment volna.
Máli meg egyedül élt, megkeseredett vénlányként, tudta persze, hogy mindig Kálmán után ácsingózott, aki egy darabig csapta neki a szelet, aztán beállt valami külföldre menő kontingensbe, és még egy lapot sem írt. Aztán egyszer meglátta valami újságban, hogy a magyar békefenntartók milyen megbecsülést szereznek kint, és ott mutatták Kálmánt, aki elmondta, hogy várja itthon a felesége meg a kicsi fia. Máli attól kezdve egyszer sem említette, de egy mosoly el nem hagyta az ajkát.
Zenét sem hallgatott, ült egy magas-kényelmetlen széken, és kis pulóvereket kötött a helyi bölcsődéseknek. Dehogy bírt volna ő ott ki egy hetet sem. Különben is, minek költözött volna? Ezt a butaságot, bár nem ezt a szót mondta, hanem csúnyát, de csak magában.
Eldöntötte, ír egy útmutatót, Hogyan éljünk hatvanon felül egyedül? címmel. Ez egy álmatlan éjszaka jutott eszébe, amikor a szomszéd kutyája vonyított hajnalig. Ezt azért tartotta érdekesnek, nem az ugatást, azt megszokta, hanem az írás gondolatát, mert életében nem írt néhány levélen, hivatalos iraton meg karácsonyi képeslapon kívül semmit.
Vett géppapírt, egy egész csomaggal, mert darabra nem lehetett, és felülre szépen odaírta a címet.
Aztán az első és legfontosabb ponttal kezdte:
„Töröld ki az életedből azokat, akik napsütötte szombaton azt mondták, hogy fordulj hozzájuk bizalommal bármikor, mert segíteni fognak.”
Amikor esni kezdett, olyan ronda őszi eső, több napig tartó, és kellett volna valaki, aki segít betalicskázni az elázott fát az utcáról, egyből mindenkinek sürgős és halaszthatatlan dolga akadt.
Két napig tartott, a haja begöndörödött, a bokája bedagadt, de behordta.
Az ajtót nyitva hagyta a fáskamrán – oda nem csapott be az eső –, hogy száradjon a fa.
Aztán ahogy jöttek a gondolatok, mint ahogy a levendula illata a szekrényből, szinte maguktól, új címet adott az írásának: Nyitott ajtók.
Mire leesett az első hó, 147 oldal lett kész, ebben minden volt, mint a vegyes salátában. Elmélkedések, családi anekdoták, visszaemlékezések régi vadászatokra, receptek, valamint tanácsok, saját tapasztalatból.
S a legfontosabb – útmutatás: Hogyan lehet túlélni a túlélhetetlent?
