Őszintén szólva a reggelek valahogy kimaradtak az életemből, pontosabban ritkán voltak jelen. Középiskolásként vagy egyetemistaként egy-egy hajnalig tartó buli után a kelő nappal indultunk haza, általában másnaposan. Szép időszak volt a maga módján.
Majd egy rövid ideig irodai munkát végeztem, és kora reggel igyekeztem a munkahelyre. Őszintén szólva ebben az időszakban a munkába menetel volt a nap legszebb része. A felkelő nap és a madarak csicsergése erőt adott, hogy kibírjam a munkanapot.
A mostani újságírói munkámat szeretem, de nem követeli meg a hajnali kelést, így nem tartoztam a korán kelők közé. Aztán megszületett a kisfiunk, és az egészet a feje tetejére állította. Hajnalban kelés, etetés, kora reggeli séta. Őszintén szólva nem is kezdődhetne szebben a nap. A reggeli fények, a madárcsicsergés, a falu nyugodt utcái, egy-két ismerős, akikkel séta közben váltunk pár szót. És mintha a kisfiam is megérezne ebből valamit, mert ha otthon nyűgösen is kel, séta közben mindig elcsendesül, és kíváncsian kukucskál ki a babakocsiból. Ilyenkor nem sietek, csak élvezem a pillanatot.
