2021. február 27., szombat
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

A doktor furcsán nézett rám

Három hete böjtölök! Jobban mondva vízen élek, és hangosan káromkodok. Tudom, hogy nem szép, de amikor valamid nagyon fáj, akkor leginkább azt csinálod, amit az orvos vagy azok sokasága mond! Minden úgy kezdődött, hogy a jobb lábam nagyujja majdnem kétszer akkora volt, mint normálisan. Jobb lesz megmutatni az orvosnak – gondoltam, s meg is tettem. Rám nézett, s a nézéséből azt láttam, hogy nem szereti azt, amit lát! – Menjen vérvizsgálatra, mert ez nagyon köszvényre hasonlít. – De hát köszvényt leginkább az idős emberek kapnak – mondtam én. A nő furcsán nézett rám, majd nevetni kezdett… s kimondta: – Igen, valóban így van! Nézzen csak a tükörbe! Hát belenéztem. Meglehetősen buta arckifejezésű pasi meredt vissza rám!

A vérvizsgálatlelet az orvosnőnek adott igazat, nekem meg azt, hogy naponta 3, kiírom, hogy nem melléfogás, naponta három liter vizet kell innom… Se hús, se alkohol, meg a fene tudja, hogy még mi nem. Ha ennyit iszik az ember, akkor annak távoznia is kell. Jó, hogy ebben a pillanatban nem utazok sehova repülőgépen, mert akkor nem kerülhetném el a kisgyermekek megoldását – a pelenkákat! Azt mondhatom, hogy szinte mindenféle nyavalyára felkészültem, de ez a köszvény fene sosem jutott eszembe. Raktam a jeget a lábamra, és sajnáltam magam… Aztán arra gondoltam, hogy rosszabb is lehetne, hisz két nap után már ismét a Duna-sétányon voltunk a kutya meg én, sőt… Egész véletlenül egymás után több vontató ment Pest felé, mármint az árammal szemben. Próbáltam az egyikkel lépést tartani, de az én gyorsaságom – a 120 lépés percenként – nem volt elég. Fel kellett srófolni 137-re, hogy tartsuk – mi, a kutyák – az ő tempójukat. Számolgattam, hogy ezzel a tempóval több mint három nap kellene, hogy Pestre és Budára érjünk!

Féltem, hogy fordítva lesz!

Az utóbbi években szinte mindig eltaláltam, hogy kit kiáltanak ki legjobb labdarúgónak a világban. Be kell vallanom, hogy nem is volt valami nagy teljesítmény, mert a spanyol klubokban játszó csatárok – mármint Messi, Ronaldo és Neymar – neve minden listán szerepelt.

Nem titkolom, hogy tiszta szívből Messinek szurkoltam. Szerencsémre mások is így tettek. Ronaldo lett a második, a brazil pedig a harmadik! Minden mellébeszélést félretéve, nem bírom Ronaldo viselkedését! Nemegyszer kifiguráztam a szabadrúgások előtti „bohózatát”, amikor hihetetlen precizitással a fűszálak közé teszi a labdát, és hátralépi az öt-hat lépést, majd szétteszi a lábát stb. stb. … Meg amikor gólt lő, „beugrik” egy „kőszobornak”, s hagyja, hogy istenítsék a reálosok… Arról meg ne is beszéljünk, hogy mi mindent ad el a piacon… Egyáltalán nem egy olyan sportember, akit én szerethetnék, annak ellenére, hogy nem mondom azt, hogy nem szerződtetném le, ha valami nagyon gazdag klub edzője volnék. Röviden, nem tetszik, hogy a gólokat nem akarja másokkal ünnepelni… Pedig hát a többiek nélkül a „tök”, ahogy azt Öcsi mondaná, nem jutna el hozzá.

A kis termetű Messi éppen ebben a legnagyobb – megoszt mindent a csapattársaival! Annak ellenére, hogy sokszor az ellenfél egész védelmét megbolondítja. Az arcát kell csak nézni, amikor a hozzáfutó játékostársait megöleli. Még soha nem láttam lamentálni, amikor a labdát nem kapta, s bizony Ronaldo még akkor is kimutatja kiábrándulását, amikor nem is egészen biztos, hogy neki kellett volna kapnia a labdát a többiektől. Persze nemcsak ez hozta meg az ötödik Aranylabdát, hanem a hihetetlen cselek sorozata, a szebbnél szebb lövések, amelyek gólokat hoztak bajnokcsapatának, a Barcelonának.

Kényeztetem jómagam

Meglehetősen régi szokásom, hogy ha valami nem úgy megy, ahogy én szeretném, egyszerűen nemcsak hogy „elfordítom a fejem”, hanem találok valamit, ami szép dologra emlékeztet, ami elvonja a figyelmemet a pillanatnyi valóságtól. Tegnap például előkerestem a dél-koreai olimpiai játékokon kapott törölközőt… Amikor visszaérünk a Duna menti sétáról, azzal törölközök. Valahogy másként érzem magam ebből kifolyólag! Tudom, hogy ez egy kicsit erőltetett valami, de jobban érzem magam… A játékokra gondolok, s nem a három liter vízre! Hetekkel ezelőtt a lakáskulcsot felcicomáztam a St. George Budapest aranyjelvényével – mindkettő persze a már említett játékok kulcstartóján van. Bele-belenézek a „könyvembe” is! Biztos megírtam már, nem is egyszer, hogy egy könyvet írt rólam Robert Lusetich, 1992-ben jelent meg 272 oldalon a következő címmel: Frank Arok My Beloved Socceroos. Abba is bele-belenézek, amikor nagyon el vagyok savanyodva… Nem éppen ugrál az ember, amikor belelép a nyolcvanötödikbe, méghozzá élettársa nélkül. S most még naponta három liter vizet is le kell nyelnem… Egyszer lehet, hogy elmondom mindazt a „kényeztető” valamit, amit felsorakoztatok arra, hogy másra gondoljak, s ne a köszvényre és egyéb olyasmire, ami minden ilyen korút vár a „sarkon”.