Az 1848–1849-es szabadságharc a Délvidéken

2. rész

Az 1930-ban Aradon megjelent A pancsovai minorita rendház naplója (1718–1850) című kiadvány megkerülhetetlen krónikája a magyar szabadságharc történetének. A történelmi naplót Wild Endre fordította latinból magyarra, és látta el értékes bevezetővel. Wild leírása szerint a kiadvány az Assisi Szent Ferenc által alapított conventualis minorita rendnek Szent Erzsébet pártfogása alatt álló magyarországi rendtartományához tartozó, egykor a Segítő Szűz Máriáról, később Borromei Szent Károlyról nevezett pancsovai tisztelendő rendház naplója. „Vezetni kezdtük nt. Wilkovszky Vendel atya házfőnöksége és plébánossága alatt az 1791. évben, városunknak a török ellenség részéről történt második megszállása és elpusztítása után.”

Az 1848. év – úgy tűnik – egyszerre meghozta a krónikás számára a méltó feladatot. „A Franciaországban kitört lázadás nem sok jót ígér! – olvasható az első magyar nyelvű bejegyzés a naplóban, amelynek nyelve eddig kizárólag a latin volt. – Remény és rettegés közben lessük a friss híreket. Már jött is egy új: Bécsben, a különben oly békés és csendes császárvárosban is kitört a forradalom. Vér folyik az utcákon. Az országlás régi rendje megváltozott. A világhíres miniszter, Metternich száműzetett. Néhány nap múlva Pesten is nagy népmozgalom indult meg. Új alkotmányt adtak, magyar minisztériumot alapítottak. Az adófizető (jobbágy) népet felszabadították urai hatalma alól. […] Minden magyar ajkán e szavak lebegnek: »Szabadság és Egyenlőség«.”

A naplóbejegyzések elárulják, hogy iskolázott, az események jelentőségét tisztán felismerő írástudó rótta a sorokat. Mondatai tömörek és felettébb drámaiak. Egészen bizonyos, hogy a szabadságharc eseményeit egyetlen személy rögzítette, aki lépten-nyomon elárulta a magyar forradalom iránti rokonszenvét. Június 1-jén érkeztek az első hírek a szerbek betöréséről, „akik Zimonyon keresztül Karlovicig akarnak hatolni”. Június 21-én csapatosan szállítják a falvakból Pancsován keresztül az elvakult fölkelőket, akik „rakoncátlanságukkal és ordításukkal megfélemlítik a békés lakosságot”. Hírek érkeznek arról is, hogy a magyarok ellen támadó szerbek Perlaszon és Alibunáron két nagyobb tábort ütöttek. A július 15-ei bejegyzés szerint „a beképzelt felkelők már hetekkel ezelőtt hirdették, hogy a mai napon bevonulnak Budára. Azért, hogy valami mégis történjék, éjjel a perlaszi táborból megindultak észak felé, de miután az écskai hídról ágyúkkal üdvözölték őket, és az erdőből a katonaság rájuk tört, délelőtt 11 óra tájban táborukba visszavonultak.” 1849 februárjában és márciusában azután a szerbek a magyarok által elhagyott egész Bácskát és a Bánságot végigpusztították. „A magyar lakosság elmenekült falvaiból Szeged felé. Különösen Zentán kegyetlenkednek a szerbek a magyarokkal, több mint kétezret lenyakaztak. Szegedet is meg akarják támadni.”

A dicsőséges tavaszi hadjárat történései a krónikást is magukkal ragadták, lelkesen üdvözölte a honvédeket: nagy volt a felfordulás, a szerbek a rabolt holmikkal átkelési lehetőséget kerestek a Száván, de csónakot csak aranyért lehetett bérelni. Augusztusban azonban bizonytalan hírek érkeztek a déli határszélre: „Halljuk, hogy a császári katonaság orosz segítséggel Budát s Pestet elfoglalta.” 9-én „a magyar hadsereg hirtelen parancsot kap Pancsova és a határ elhagyására. Estefelé az összes magyar katonaság csendben távozik.” Egy nappal később „az itt maradt magyar tisztek közül néhányat a császáriak Zimonyba visznek fogságba. Reggelre kelve félelem szállja meg a lakosságot, nehogy valami baj történjék az ittmaradtak és a bejövők között.”

Utána már csak tétova sorok következnek, érezhetően több a hallgatás, mint az események őszinte rögzítése. Wild Endre szerint a naplót 1850. szeptember hó óta felületesen vezették, sőt érthetetlen okból 1852-ig a bejegyzések szünetelnek, csak 1852 novemberében folytatódik.

A Délvidék felszabadításáért vívott háború csak 1849 márciusában vette kezdetét, amikor Perczel Mór a IV. bácskai hadtest parancsnokaként csapatait a szerb fosztogatók ellen vezette. Április 3-án elfoglalta Szenttamást és fölszabadította a hónapok óta körülzárt Péterváradot, május 10-én pedig bevonult Pancsovára is. Onnan Temesvár felé vonulva, Bem tábornokkal együtt a Temesközt is megtisztította a martalócoktól, ami azután a déli hadműveletek sikeres befejezését jelentette. Az orosz csapatok júliusi betörése azonban a magyar szabadságharc bukásához, majd a világosi fegyverletételhez vezetett.

Perczel Mór honvéd tábornok csapatában a déli hadjárat idején mindvégig mellette volt, lelkesítette és bátorította a honvédeket Gasparich Márk ferences szerzetes, akire a magyar szabadságharc vértanújaként kellene emlékeznie az utókornak. 1849 tavaszán Szőregnél és a szenttamási sáncoknál is részt vett a csatában, ahol – Vozári Gyula följegyzései szerint – maga Gasparich búcsúztatta a halottakat, majd követte a Titel és Pancsova felé vonuló tábornokát. Következett a világosi fegyverletétel, Perczel 1849. augusztus 15-én érzékeny búcsút vesz Gasparichtól és néhány volt tiszttársától, azután Viddinbe, onnét pedig a Jersey szigetére menekült. Gasparich Márk azonban maradt, s az elkövetkező években többnyire favágónak öltözve a vidéki Magyarországon bujdosott. 1852. február 9-én a ferencesek esztergomi klastromában tartóztatta le a császári rendőrség. Árulója Novák István horvát (belovári) származású őrmester volt, akivel „hajdan Pozsonyban együtt novíciuskodott, és aki később Jellasich táborába állt be egyszerű bakának”. Gasparich Márkot 1853. szeptember 2-án Pozsonyban fölakasztották, holttestét a Disznómezőn jeltelen sírba temették. Halálát csak Drávaegyházán, a szűk családi kör s talán néhány bujdosótársa siratta meg.

Az al-dunai Orsova város őrzi az újkori magyar történelem egyik legfájdalmasabb emlékét: az 1848–1849-es szabadságharc elbukását követően a császári csapatok elől menekülő Kossuth Lajos háromszáz bujdosóval itt lépett török földre, hogy „többé sohase láthassa meg hazája földjét”. Szemere Bertalan a koronázási ékszerekkel 1849. augusztus 15-én érkezett a városba, ahol a koronát elásta. Egy bizonyos Varga István nevű ember azonban százötvenezer forintért elárulta a császáriaknak, hol kell keresni a Szent Koronát. Később egy kápolna jelölte azt a helyet, ahol a koronázási ékszereket megtalálták, egy latin nyelvű felirat szerint: „I. Ferenc József, Ausztria császárja e helyet, amelyen a lázadás zűrzavarai között elrabolt korona Szent István több ereklyéivel három éven át elrejtve volt s Szűz Mária, Magyarország pátrónája születésnapján, 1853-ban megtaláltatott, megszentelni kívánván, ezt a kápolnát emelte és Szűz Máriának ajánlotta 1856-ban.”

A Délvidéken gazdag irodalma van az 1848–1849-es magyar szabadságharc eseményeinek. Olchváry Ödön A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken (1901) címmel monográfiát szentelt a jeles történelmi eseménynek. Czarina Szilárd 1891 augusztusában a Pancsova és Vidéke lapjain cikksorozatban méltatta Petőfi Sándor pályáját. A szabadság ünnepén című alkalmi beszédében Szalay Frigyes a zombori polgárság 1900. év március 15-én megtartott hazafias ünnepén idézte meg a magyar forradalom hőseinek alakját. Haller Jenő Rózsák és tövisek között – a bitófáig (1933) című munkájában halálának nyolcvanadik évfordulóján idézte meg Gasparich Márk, a szerzetes-forradalmár, muraközi vértanú emlékét, Neumayer K. Dezső A Karassó mellől (1903) című elbeszéléskötetében pedig több írásában is emlékezett a magyar szabadságharc drávaszögi eseményeire.

A kor költőinek munkáját is meghatározták a magyar történelem fényes eseményei, köztük a szabadságharcnak és hősének, a halhatatlan Petőfinek az emléke; Jámbor Pál (Hiador) még részese volt Kossuth Lajos fényes korszakának, Kossuth (1849) című verséért hosszú éveken át emigrációba kényszerült. Szászy István 1896-ban Ódában ünnepelte az ó-becsei honvéd szobor leleplezését, Andorka Lajos, az Újverbászon született, később tanárként Losoncon működő költő a szülővárosában megjelent Ifjúságom (1898) című kötetében közölte Ha nagyapám élne – 1897. III. 15. című, lelkes költeményét.

Hogy a magyar nép arra alkalmas szellemi vezetőivel az élen eljutott 1848-ig, az örökváltságig, a rendiség fölszámolásáig, a polgári jogrend és a parlamentáris intézményrendszer megalkotásáig, kivételes nagy pillanata volt a nemzetnek, s a szent szövetségi reakció kellett ahhoz, hogy ellene a társnemzeteket föllázítsák, és leverjék a nemzeti fölkelést. De volt bármilyen kegyetlen is a nyomába kelt megtorlás, Deák Ferenc és párthívei az idők változásakor is kitartottak az 1848-as eszmék mellett. Kétségtelen, hogy a Délvidéki magyarság az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején elszenvedett megpróbáltatások során vette újra birtokába sorsa irányítását, s perelte vissza jogos tulajdonát, szülőföldjét és nemzeti hagyományainak mindenkori, legfontosabb örökségét.

Irodalom: Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története I–V.; Budapest – Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894; Thim József: Délmagyarország önvédelmi harca 1848–1849 – Bács-bodroghmegyei és szerém-vidéki események I.; Zombor – Bittermann nyomdája, 1887; Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája I–II. Szerkesztette Dudás Gyula; Zombor – Bittermann Nándor és fia könyv- és kőnyomdája, 1896; Bács-Bodrog vármegye I–II.; Magyarország Vármegyéi és Városai. Szerkesztette Dr. Borovszky Samu; Budapest – Országos Monográfia Társaság, é. n. [1909]; Kenedi Géza: Naiv emlékiratok; Budapest – Lampel Rt. é. n. 250 p.; Dudás Gyula: A borsódi és katymári Latinovits-család története; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Könyv- és Könyomdájából, 1899. 38 p.; Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken; Budapest – Márkus Samu Könyvnyomdája, 1902. 256 p.; Herczeg Ferenc: A hét sváb; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1935. 206 p.; Fábián Gyula: Sajkások hadnagya; Budapest – Szent István-Társulat, 1940. 185 p.; Szenttamástól Világosig – Szalkay Gergely emlékirata 1848–1849-ről és a 6. honvédzászlóalj történetéről. Szerkesztette Székelyné Kőrösi Ilona; Kecskemét – Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Katona József Múzeuma, 1998. 128 p.; Nemeskürty István: 1848–49 – „Kik érted haltak szent világszabadság”; Budapest – LAP-ICS Könyvkiadó, 1998. 383 p.; Csorba Béla: Epikus ének egy mezőváros felperzseléséről; Létünk, 2005. 1. szám, 112–120. p.; Cservenák Pál: Topolya a XIX. század végén és a XX. század elején; Topolya – Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, 2020, 160 p.; Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája; Újvidék–Zenta, Forum Könyvkiadó – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008, 727 p.