Az egyenes vonal nem őszinte

Léphaft Pál: A karikatúrának nagyon széles a legyezője

Sáfrány Attila

2014. december 27., 12:47 >> 2014. december 27., 23:07

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„Difficile est satiram non scribere.”

(Nehéz szatírát nem írni.)

Iuvenalis

 
A nyolcvanas évek végén a Magyar Szó védjegyévé váltak Léphaft Pál karikatúrái, ma már el sem tudnánk képzelni az egyetlen vajdasági magyar napilapot a rajzai nélkül. Rangot, társadalomkritikai küldetést és mindennapi szakmai kihívást jelent a lap rajzolójának és szatirikus mellékletének szerkesztőjének lenni. Idáig el kellett jutni, meg kellett érni rá mind emberileg, mind szakmailag, „a grafika és a zsurnalisztika között, de a határok és kultúrák fölött is terpeszállásban állva”, miként ő maga vallja egyik írásában a karikaturista munkájáról. Erről a kalandról kérdeztük őt.

– A humorérzék olyan, mint a hallás, isteni adomány: vagy van, vagy nincs. A közösségi humort ugyan valamennyire lehet fejleszteni, de ehhez fészket kell neki csinálni. Erre szolgálhat az újságfelület. A Magyar Szó ilyen szempontból szerencsés hely, függetlenül attól, hogy a szerkesztéspolitikája széles skálán mozog, a napi hírektől kezdve az irodalmi mellékletig minden megtalálható benne. A lapnak mindig volt fizetett rajzolója. Ljubiša Ilijć – Sova, a kitűnő rajzoló volt a Magyar Szó egyik első karikaturistája, őt korán elvitte a halál, azután rajzolt itt Hangya András, Kaupert Pál, Szeles Károly és mások. Én is ezt teszem 73 óta.

Lehet-e tanulni a karikatúrarajzolást?

– Bizonyára. Én megfigyeltem, hogy a kollégáim honnan jöttek. Van, aki a képzőművészet felől érkezett, „leereszkedett” a karikatúrához, és van, aki civil életből „emelkedett föl” hozzá. A „leereszkedésre” jó példa Gradimir Smuđa, aki akadémiát végzett, később a Dnevnik remek karikaturistája lett. A kilencvenes években nem érezte magát biztonságban, és külföldre távozott.

A Magyar Szó mai egyetlen – a lapban dolgozó – karikaturistája honnan érkezett?

Léphaft Pál: Maradéktalanul meghajolok a mondat előtt

– Én a civil életből érkeztem. Bölcsészhallgató voltam Újvidéken. Amint említettem, 73-ban jelent meg a lapban első karikatúrám, és persze, hogy rossz volt, de szerencsémre a Magyar Szóban nyitottságra leltem. Engler Lajos volt az egyik szerkesztő, Bálint István a másik, és ha ők ezt a munkát lesöprik az asztalról, akkor lehet, hogy soha többé nem rajzolok, de mivel ismerték az utat, amit végig kell járni a tapasztalatszerzéshez, ezért közölték. Amikor nyolcvanhétben idekerültem a Magyar Szóba, a szerkesztőség még tele volt, rangos újságírók egész sora dolgozott itt. A lehetőségek megnyíltak számomra, annyit rajzolhattam, amennyi csak belefért az újságba. Hazai és nemzetközi pályázatokon vettem részt. Az első rangosabb elismerést 1978-ban kaptam, második lettem Montrealban, a nemzetközi karikatúrafesztiválon. Az ember ilyenkor elhiszi magáról, hogy ő nagyon jól tud rajzolni, de amikor szétnéz a kiállítás munkái között, és meglátja, hogy a többiek hogy dolgoznak, akkor lelombozódik.

Önkritikusnak tartja magát?

– Én azt hiszem, bár ezt sem szabad túlzásba vinni, mert akkor lefékez. Nézem a rajzot, és ha látom, hogy a kéz nem jól áll, mert így nem felel meg az anatómiának, akkor újrarajzolom... tízszer is. Az önkritika azért jó, mert általa egy elképzelt tökély felé haladhat az ember. Ha van idő, akkor többször próbálkozol, ha nincs, akkor leadod a rajzot. A lapzárta minden ötletet felülír. A legjobb ihletadó. A normálisan működő ember, amíg él, mindig egy picit javítani akar azon, amit csinál. Csak egy picit. Önmagához képest, mert magában van a lépték. Mindenkiben a saját emberi léptéke van benne, és hogy azt miként építette föl, klasszikus értékek mentén, keresztény vagy liberális értékek mellett, az már attól függ, hogy hogyan szocializálódott. József Attilának sok versét lehetne idézni, számomra ez az egyik kedvenc két sora: Az Isten itt állt a hátam mögött/s én megkerültem érte a világot. Azt hiszem, az egész életünkben jelentkezik ez a tanulság: amikor meg akarunk rajzolni egy nagyon jó rajzot, vagy a szerkesztőségben jó helyet akarunk kiharcolni magunknak, akkor különböző eszközöket vetünk be a cél érdekében, és amikor elérjük, akkor rájövünk, hogy nem is az, amire vágytunk, amiért pedig futottunk, az lehet, hogy ott állt mögöttünk. Van még tíz percem a lapzártáig, csöng a telefon és még mindig nem kész a rajz, de akkor sem szabad feladni, megeshet, hogy isteni sugallatra bevillan egy gondolat, és megrajzolom. Énvelem ez már számtalanszor megtörtént.

– Föltehető a kérdés, hogy miként kerül az Isten a karikatúrák közé. Nagyon egyszerűen, én úgy rajzolok és úgy írok, amilyen vagyok. Mohamed prófétának én nem rajzolok egy robbanószerkezetet a fejére, mint korábban egy dán karikaturista tette, mert én sem szeretném, ha Krisztus urunkat valami furcsasággal ábrázolnák a fején. Méltatlannak tartom ezt a viccelődést. Bár vannak olyan rajzaim, amelyekben egyesek szerint túllőttem a célon: bevásárlókosárban ül a szent család, és leárazva tovataszítják őket. Egyesek szerint ez istenkáromlás, mások szerint jó poén. Én az utóbbinak éreztem, az áruvá formálás annyira erőt vett rajtunk, hogy még a szent családot is berakják a bevásárlókosárba és leárazzák.

Milyen a jó karikatúra?

– Van a karikatúrának egy íratlan szabálya, akárcsak a plakátnak, a másodperc tört része alatt kell elmondania valamit. Meg kell ütnie, olyannak kell lennie, mint egy pofonnak, el kell csattannia ahhoz, hogy megállj előtte és ránézz. Ha jó rajzoló vagy, akkor bizonyára sikerül több réteget belevinni. Egy filozófiai témánál például az egyszerű olvasó csak a képet látja, aki jártasabb a tárgyban, az már Arisztotelészt is fölismeri a rajzban. A karikatúrának az a követelménye, hogy kifejezze azt, amit írásban nem mondhatunk el. Ha nem teszi, akkor langyos. Az egyenes vonal az nem őszinte, nagyon sok görbe vonalat kell megrajzolni, hogy egyenesbe juss. A karikatúrának nagyon széles a legyezője. A csúcs az, ha valakinek jól megrajzolod az ábrázatát, és az, ha bele tudsz vinni valami többletet. Németh István közírónk mondta egyik tanárunk arcképére, hogy nemcsak az arcát, hanem az irháját is megrajzoltad. Ez volt az igazi dicséret.

– Az első magyar, folyamatosan megjelenő szatirikus lap, a Charivari (Dongó) 1848. július elsejétől kezdve hetente kétszer jelent meg Pesten, szeptember 21-éig huszonöt száma hagyta el a nyomdát. Szerelmey Miklóssal Lauka Gusztáv szerkesztette, aki később Nagybecskerekre került, és itt is fejezte be pályafutását. Az ember olykor azzal bátorítja magát, hogy jelképes kapcsolata van a szatirikus irodalommal. Lauka Petőfinek és társainak a barátja volt, 49 után érdemei elismerése mellett jó messzire elküldték: ide, Becskerekre. Sok panaszt hallunk, hogy bezzeg kevesen vagyunk, és hogy ezen a lapos földön csak a zsíros szántóföldet látni. Ellenkezőleg, én a Kárpát-medencei kollégákkal találkozva gyakran azt tapasztaltam, hogy számunkhoz mérten túl vagyunk reprezentálva. Csak a humorra szorítkozva, egy korábban kétmilliós, ma másfél milliós erdélyi magyarságnak például nincs szatirikus lapja, nekünk a Magyar Szó mellékleteként itt a Grimasz.

Hagyománytisztelő ember?

– Úgy gondolom, hogy igen. Néha mikor védekezni akarok, akkor azt mondom, hogy régimódi és konzervatív vagyok. Az ember ebben a korban már nem akarja megváltani a világot.

Milyen szakmai ártalmak kínozzák a karikaturistát?

– Legutóbb találkoztam Hernyák Gyurkával, aki nagyon régi barátom. Örültem, hogy beszélgethetünk, de közben folyamatosan az ábrázatát néztem, ez szakmai ártalom. Profibetegség, folyamatosan azt mustrálom, hogy milyen az arca annak, akivel beszélek: hogy milyen szép madárfeje vagy kecskefeje van! Bergson a humorról írt híres tanulmányában fejti ki, hogy az emberben mindig az állatot keressük, az állatokban pedig viselkedésükben, mozdulataikban mindig az emberi vonásokat keressük meg. Ez egy természetesen hozzáállás.

Nem inkább jellem alapján hasonlít az ember egy-egy állatra?

– Kinézésre is. Nagyon alkalmas ezért, hogy ráhúzzuk ezt az irhát. Sokszor megtörténik, hogy a rajz nem tükrözi a megrajzolt egyéniségét. Mondok egy példát. A Forum-klubban voltunk a 80-as években Újvidéken, Herceg János a sarokban ült, én pedig megrajzoltam őt úgy, hogy bő gatyában, ingben rátámaszkodik a kaszára. Én elvoltam a rajzommal, de amikor megmutattuk neki, ő azt mondta: ez nem én vagyok. Teljesen igaza volt, ő egy européer polgár volt, nem bőgatyás, függetlenül attól, hogy hol alkotott. Ezért sem árt tudni, hogy ki is a karikatúra áldozata, mivel foglalkozik. Néha féltem, nem sokszor. Például miután megrajzoltam a császár új ruháját a Napló hetilap fedőlapjára, amelyen Slobodan Milošević háttal áll mezítelenül, és a békegalamb a karján le van kötve spárgával. Ez a legkeményebb diktatúra idején volt, és az ember úgy érezte, hogy most ő nagyon kuruc, jól odavágott, holnap megjelenik, és megváltozik a világ. Amikor hazamentem, a feleségem azt mondta: te normális vagy, neked két gyereked van, holnap elüt egy autó! Az ember ilyenkor egy picit fél, nem sokáig, egy napig, és ha nem történik semmi, akkor megy tovább.

Herceg Jánosról jut eszembe, 1963-ban, a Grimasz újbóli megjelenésekor ezt írta egy közzétett levelében a szatirikus lap szerkesztőjének, Gál Lászlónak: szatírát nem írni nagyon nehéz ma, s szatírát írni még nehezebb.

Meghitt karácsonyi ünnepeket

– Maradéktalanul meghajolok a mondat előtt, azt hiszem, ma is így van. Először is írástudónak kell lenned, ha az vagy, akkor írhatsz regényt, verset, szatírát, bármit. Aki nem tud írni, az egyiket sem művelheti. A szatírára azért van szükség, hogy mérsékeljen, amikor politikusként fölállsz a hordódra, és elkezded ígérni a hidat, majd alája a folyót is. Ha holnap erről megjelenik egy rajz, akkor talán egy picit elgondolkodsz, hogy túlzásba vitted. A holdudvar nem fogja elmondani, hogy elnök úr, túlzott. Kicsit távolabbról kell odapöccinteni. Azt ugyan nem lehet kijelenteni, hogy nálunk egyeduralom van, de sajátos feudális viszonyok uralkodnak. Különböző feudumok, érdekterületek vannak, és ezt egy-egy csoport uralja, jó vagy rossz értelemben. Ha te az én rendszerem tagja vagy, akkor pozícióba juthatsz, ha nem vagy tagja, akkor nehezen tudsz labdába rúgni. Az érvényesülés föltétele az, hogy a csordához tartozz.

Egy humoros életrajzában írta: illúzióimat elvesztettem, kérem, jelentkezzen a becsületes megtaláló. Az illúziók elvesztését szó szerint is érthetjük?

– Igen, de ha elvesztjük az illúzióinkat, az sem baj, mert az ember nagyon jól ki van találva. Tízévesen, húszévesen, harminc-negyven és hatvanévesen is megvannak a feladataid. A legnagyobb probléma az, ha az adott időben nem ismered fel, hogy mi a feladatod. Ahogy Illyés mondta, a provincializmus az, ha Párizsban úgy viselkedem, mintha a Bakonyban volnék, a Bakonyban pedig úgy, mintha Párizsban volnék. Föl kell ismernem, hogy nekem most, hatvankét éves koromban mi a dolgom. Ha ezt fölismeri az ember, akkor remélheti, hogy a békességét is megtalálja. Minden napnak örülni kell, reggel fölkelsz, megiszod a kávét vagy a teát, szétnézel és azt mondod, hogy hála Istennek, mehetünk tovább! Itt visszatérhetünk az önkritikára. Belenézel reggel a tükörbe, és te mint egyszerű ember eldöntöd, hogy aznap szeretsz vagy gyűlölsz, eldöntöd, hogy aznap ki vagy. Az az isteni áldás, ha tudod, hogy ki vagy, később, ha vallatóra vesznek, kiderül, hogy jól cselekedtél-e.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége