Változó igények

Egyre inkább szükségét érzem a rendnek. Magam körül, az életvitelemben és a lelkemben is. Máskor egészen jól működtem a szétszórtságban is, mostanság viszont zavar a káosz. Micsoda változások, én is meglepődök magamon.

A munkámban is egyre jobban szeretem az előre megbeszélt és megtervezhető dolgokat, már nem igazán kedvelem a hirtelen jött megoldásokat. Megfontoltabb, előrelátóbb, óvatosabb lettem. Ez nem azt jelenti, hogy elveszítettem a rugalmasságomat és begyöpesedtem, csak jobban érzem magam a rendszerezettebb körülmények között. Valószínűleg mindez a korral jön, az érettséggel.

Nem véletlen, hogy a gyermekvállalás a húszas éveinkben a legaktuálisabb. Akkor még türelmesek vagyunk, elviseljük az éjszakázást, és azt is, hogy bármennyire is szeretnénk, nem nagyon tudunk rendet tartani magunk körül. Kisgyermekekkel sokszor szinte túlélésre hajt az anyuka, érzi, tudja, reméli, hogy lesz könnyebb is, de éveket vészel át úgy, hogy káoszt él meg maga körül és a lelkében is. Nem akkor kel, amikor ő szeretne, vagy igénye lenne rá, nem akkor alszik el, amikor elfárad, és sok minden mást sem akkor csinál, amikor szeretné, hanem, amikor éppen sikeredik. Szundít egyet, ha leváltja valaki, elrohan bevásárolni, ha hazaér a férje, és akkor megy el fodrászhoz, ha már nagyon muszáj. Aztán elkezdenek cseperedni a lurkók, és az anyuka azt hiszi, most már kicsit könnyebb lesz, de téved, akkor egy másfajta káosz köszönt be. Onnantól minden szanaszét lesz körülöttünk. Játék, meg játéknak használt tárgyak lesznek a földön, az asztalon. Kockák, babák, apró nyavalyák, amelyek egyébként semmire sem valók, mind játékszerek. Nálunk egyidőben a morzsolt kukorica volt a sláger. Valahonnan bekeveredett a házba egy-két cső kukorica, azt lemorzsoltuk a nagyobbik lányunknak, és attól kezdve néhány hónapra eluralkodott a szobában és a konyhában a kukorica. Mindenütt akadt belőle, a kistraktor pótkocsijában is, ahová eredetileg raktuk, de használtuk a babázásnál is, a főzőcskés játéknál is. Azt utáltuk legjobban, hogy mindig hámlott róla valami vékony réteg, úgyhogy esténként hiába szedtük össze a szanaszét szóródott kukoricát, az az apró izé mindenütt ott volt. Persze a kukoricát is mi szedtük össze, hiába mondtuk, hogy gyere, rakjuk be a pótkocsiba, ő inkább csak magyarázott, mi meg pakoltuk. A napi rituálé része lett az esti kukorica-összeszedés. Mégis hagytuk, hogy játsszon vele, mert szerette. Később babákba, jelmeznek használt ruhadarabokba botlottunk mindenütt, és akkorra már ketten lettek, ketten rakodtak szanaszét. Sőt érkeztek a szomszéd lányok is. Öltöztek, pakoltak, építettek, színészkedtek. Egyidőben a kézműveskedés maradványai hevertek mindenütt, mert sosem az asztalon alkottak, inkább a földön. Az olló az egyik legtöbbet használt eszközük lett. Mindent felszabtak. Régi ruhákat alakítottak át, kinőtt, kinyúlt darabokból kispárnákat, állatokat varrtak. Tű, cérna és anyagfecni uralta a fő élettereinket, a konyhát és a nappalit. Ahol mi tartózkodtunk, ott voltak ők is, és soha nem is küldtük el őket egyedül játszani egy másik szobába. A káoszban az jelentette a szépséget, hogy együtt voltunk.

Azért mostanra megváltoztak a dolgok. Én is más lettem, ők is megnőttek. Már nehezen tűröm el, ha cirkuszt hagynak maguk után. A varrás és az alkotás megmaradt, a konyhaasztalon most is mackó készül egy régi plüsshálózsákból, de a maradványokat már nem én pakolom el. Időnként megkísérelik ott hagyni maguk után a hulladékot meg az eszközöket, de azért tudják, hogy nem szeretem. Igénylem a rendet, nem a kényszeredett, idegesítő rendet, hanem az olyat, amelyben jól érzem magam, amelyikben megtalálom a dolgaimat. Ez valószínűleg egyszer velük is így lesz. Ők is átvészelik ezeket a nehéz, ugyanakkor gyönyörű éveket, és remélem, emlékezni fognak arra is, hogy mindig engedtük szabadon játszani, szabadon alkotni őket.