2021. április 21., szerda

Végtelenné horgolt történetek

A Bridget Jones-, Carrie Bradshaw- és Terézanyu-sztorikban megfogalmazott szingli-létfilozófia egy évtized alatt ugyan túlhaladta önmagát (elkopott a kezdeti varázsa, és az említett emblematikussá vált hölgyek is feladták az emancipált, magányos nő státusát), de ezekből az úgynevezett alapművekből fakadt vadhajtások hihetetlenül túlszaporodtak, roskadoznak tőlük a könyvesboltok polcai, vezetik az olvasottsági toplistákat. A szerzők továbbra is ontják a jól bevált recept alapján kreált csajos történeteket, századszor is lehúzzák róluk ugyanazt a bőrt, és profitálnak, amíg van kinek eladni. A törzsolvasók hada pedig, úgy tűnik, vásárol és kitart.

Tagadhatatlan, hogy ezek a művek napjainkban is népszerűek, a pamlag sarkába vagy egy kényelmes Ikea-karosszékbe szegezik az önmegvalósító, magányos nők százait világszerte, olvasási lázat generálnak, mozikat töltenek meg a filmre vitt adaptációik. Sikerük titka állítólag abban rejlik, hogy a mai nőket érintő és érdeklő kérdéseket boncolgatnak. De mégis művi és álságos az általuk közvetített mondanivaló. Úgy beszélnek az önértékelési zavarral küzdő, a párválasztásban vakvágányra jutott, csetlő-botló, szeretetre és karrierre vágyó nőkről, hogy közben drága parfümökkel telefújt, ruhakölteményektől hemzsegő, pezsgőbuborékok áztatta „álvilágba” helyezik a szereplőket.

A nők legtöbbjétől távol áll ez a világ, a felvázolt problémák, gondok sem hétköznapiak, és idegenek a megjelenített élethelyzetek, hisz, valljuk be, kicsi az esélye annak, hogy amiatt késsük le a Tenerifére induló gépet, mert kitört a Gucci papucsunk sarka, miközben menekültünk egy hat nyelven beszélő spanyol férfiszépség elől, aki a szerelmével és a sportkocsijával üldöz fél városon át. Mégis csábítóan hatnak ezek az alkotások, hisz álmokkal manipulálnak. Vonzóvá teszik a divatdiktátorok, reklámszakemberek és női magazinok által megteremtett XXI. századi nőideált és annak sajátos, (ál)problémáktól hemzsegő, csillogása miatt mégis irigyelt világát. Céljuk, hogy mindennél jobban vágyjunk a luxusra, a fényűző életre, a reggelihez kaviárra, a D-kosaras melltartóra, arra, hogy trendik legyünk, karcsúak, napbarnítottak, divatosak és irigyeltek, hogy sziporkázóan szellemesek legyünk a leghétköznapibb beszélgetésben is, és hogy mellettünk ébredjen a világ legmegértőbb, legtoleránsabb, szívdöglesztő hímneműje, azt szeretnék elhitetni velünk, hogy ezek a modern nő és a boldog élet ismérvei.

Ha mozgóképes párhuzamot szeretnénk vonni, a dél-amerikai szappanoperákkal rokoníthatnánk leginkább a szinglikönyveket, hisz mindkettő olyan világot teremt, amelybe a nélkülözésben, szürkeségben, ételgőzben, gyereknevelésben, egyszóval a napi taposómalomban megfáradt asszonyok beleálmodhatják magukat. Merthogy mindezek fogyasztói nemcsak az emancipált szinglik, hanem a családi életbe belekényelmesedett feleségek is. Számukra kitörési pontok ezek a sorozatok, könyvek, sajátos menekülési útvonalak, amelyek egy szebb, izgalmasabb világba vezetnek. Olyan közegbe, ahol könnyűszerrel megkülönböztethető a jó a rossztól, ahol a legesendőbb hősnek is van esélye, és ahol bárkire bármikor rátalálhat a nagybetűs szerelem. A sematikus alakokkal ráadásul könnyű azonosulni, így a bőrükbe bújva velük együtt élhetők át egzotikus kalandjaik. A végtelen sálként bomló történetek beburkolnak, elandalítanak, az otthonosság, puhaság érzetét keltik, s valamiféle bizonyosságét, hogy ez a kellemetesség még sok-sok epizódon, oldalon át eltart majd, csak tessék másnap, harmadnap is a tévé elé vagy a könyv mellé telepedni.

A táplálkozáskutatók szerint a legelterjedtebb, legális kábszer a finomított cukor, lévén, hogy rendszeres fogyasztása testi függőséghez vezet. Ennek analógiájára a legelterjedtebb legális lelki kábszerek sorában nyilvánvalóan dobogós hely jutna a szappanoperák mellett a szingliregényeknek is.