Június 10-én volt a szabadkai tanítóképző végzős növendékeinek 50. találkozója Szabadkán. A jó hangulat, a kisdiákok kedves műsora, a spontán éneklés és barátkozás néhány órára visszahozta a diákévek és az elmúlt 50 év emlékeit.
Több szempontból érdekes ez a generáció: a II. világháború rányomta bélyegét gyermekkorunkra, mi voltunk az első generáció, amelynek nem volt kis érettségije, elsők voltunk, akik felvételit tettek a középiskolába, utolsóként iratkoztunk a tiszta magyar tanítóképzőbe, sírva hallgattuk az 56-os eseményeket a rádióban, szinte mindannyian az intézetben laktunk 5 évig, ahol életre szóló barátságok szövődtek. 15 évesen mindannyian azért iratkoztunk tanítóképzőbe, mert tanítók akartunk lenni (az általános iskolában szinte mindannyian kitűnő tanulók voltunk), és azok lettünk, mert volt egy nagyon jó iskolánk, kiváló igazgató és tanári kar, akiknek szívügye volt nemcsak a tanítás, hanem a nevelés is. Az öt év alatt megtanultunk tanítani.
Így, az 50 évre visszatekintve elmondhatjuk, valamennyien sikeres pedagógusként dolgoztunk 30-40 évet Vajdaság-szerte, sőt Szlovéniában és Horvátországban is. Tanítónak, tanárnak lenni nem munka, hanem hivatás, amit csak szívvel lehet jól végezni. József Attila szavaival élve: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Tettük azért, hogy megőrizzük és ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát, mert egy nemzet sorsa nem a harctereken dől el, hanem az iskolában. Talán majd egyszer a tanító, tanár nem lesz a nemzet napszámosa.
A szerény ünnepségen a megjelent tanárok és diákok fontosnak tartották elmondani, hogy minden megpróbáltatás ellenére a legszebb dolog volt: tanítani. Ehhez nem volt elegendő a diploma, kellett hozzá elkötelezettség, kitartás és sok-sok szeretet.
„Az öröm abból születik, ha végzed a saját feladatodat és egy kicsivel még többet is, azért mert szívesen teszed és nem azért mert kötelező.” (Andrew Mattheus: Hallgass a szívedre!)
