Ahol nem nyüzsög a városi forgatag

A népi nyelvezet különbséget tesz az Óbecse községhez tartozó Drea és Mileševo településrészek között, de a tartományi kormány magyar helységnevekre vonatkozó, 2013-as határozata szerint Mileševo magyar neve Drea, ugyanis a település közigazgatásilag egy falu, egy helyi közösség. A nagyjából 900 lelkes falu két településrészből – a többségében magyarok lakta Dreából és a valamikor Kutaspusztaként ismert, a második világháború után főleg szerbekkel benépesített Mileševóból – áll. Dreán, a kicsivel több mint ötszáz fős településen nem nyüzsög a városi forgatag, mégis él és lélegzik a falu. Bár nem nevezhető apró közösségnek, megmaradt benne valami abból a régi, falusi rendből, amelyet máshol már csak nosztalgiával emlegetnek. A falusi életnek saját ritmusa van. Nemcsak egy földrajzi hely, hanem közösség. Habár sok a nyugdíjas, a fiatalabbak is igyekeznek helytállni – ha nem is helyben, a környező településeken. A munkalehetőség ugyanis szűkös, így sokan napi ingázásra kényszerülnek, vagy a mezőgazdaságból próbálnak megélni. Mindezek ellenére Drea nem kihalófélben lévő falu: működik az óvoda, az iskola is fogadja az alsó tagozatos diákokat, és az itt élők próbálnak kapaszkodni abba, ami még megtartja a közösséget. A falu infrastruktúrája alapvetően ki van építve, de a fejlődés üteme nem túl gyors, akárcsak sok más hasonló méretű vajdasági település esetében.

Egy-egy faluriport során nagyszámú inger éri a betérőt: az élmények, az ott megélt pillanatok segítik abban, hogy átérezze, milyen életük van a falubelieknek. Boja András és felesége, Boja Ilonka évtizedek óta sokat tesznek a közösségért. András nyugdíjba vonulása előtt a dreai Lurkóház alkalmazottjaként tevékenykedett. Hat mandátumban tagja volt a községi képviselő-testületnek. Dreán született nagyapja házában, tízéves volt, amikor családjával Óbecsére költöztek. 15 évet élt a városban, majd 1981-ben Dreán telepedett le. András jól ismeri a falu történelmét.
 

– Drea az írásos emlékek szerint mintegy 125 éves, az igazság azonban az, hogy idősebb ennél. Előtte nem nevezhették falunak, mert régebben tanyák voltak a környéken, tehát nem volt összefüggő település. Ez a terület valójában az ide költözött állattenyésztők és napszámosok, béresek letelepedése által jött létre. Lazar Kaćanski szenttamási földesúr bizonyos földterületeket osztott szét a dolgozó embereknek, hogy itt maradjanak, és jobban el tudják végezni a munkáikat. A felszabadulás, azaz második világháború után indult el a település felvirágzása, azért, mert olcsó földterületekhez, portákhoz lehetett hozzájutni. Akkor már ugye államosítva voltak ezek a területek, de az emberek itt szerettek volna letelepedni, hiszen a munkahelyük ide kötötte őket. Megalakult a Zastava nevű, újfalusi birtok, amelyet a Manojlović család tagjai uraltak. Több mint ezer lánc földterület volt a birtokukban, és egy kendergyár működött ott. A többi földbirtokoshoz hasonlóan igyekeztek oda kötni a béreseket, így letelepedési lehetőséget biztosítottak a számukra. Nem az volt a cél, hogy egy települést hozzanak létre, hanem az, hogy munkahelyeket biztosítsanak. Ebből kifolyólag az 1945-ös államosítás után az illetékesek rájöttek, hogy a Manojlović család beindított kendergyárát tovább lehet fejleszteni, és nagyobb beruházással többet lehet termelni. Ez egy mágneses vonzóerőt képzett a környező, nagyobb települések lakói számára, hiszen ingyen kaptak lehetőséget arra, hogy boldoguljanak az életben. Megjelent az állattenyésztés is: létrejött egy farm, ahol fejős tehenek és bikák hizlalásával foglalkoztak az ott dolgozók. Egy másik birtokon sertéstenyésztéssel és -feldolgozással kezdtek el foglalkozni, amely egy jó pár évtizedig elég jól funkcionált, hiszen a farmhoz közel csaknem száz ember élt. Az 1970-es években Dreán és Mileševón mintegy háromezren éltek – mesélte András, aki napjainkban a dreai Kutaspuszta Kultúrkör, illetve a nyugdíjas szervezet elnöke. Elmondása szerint a faluban mindig is éltek olyan kreatív emberek, akik tudták, hogy a kultúra és a közösség építése nélkül a település elveszne.

– 1981-ben, amikor Dreára költöztem, Rácz Szabó Irén tanárnő felfigyelt arra, hogy engem mi minden érdekel, és rögtön alkalmazott is. Ezek szép emlékek a számomra, hiszen az ember akar valamit tenni a közössége érdekében, akkor azt meg is teszi. Sok éven keresztül én töltöttem be a helyi közösség tanácsának elnöki tisztségét. Azt gondolom, hogy bűn nem jót cselekedni, nyugdíjasként is igyekszem helytállni. A Kutaspuszta Kultúrkör keretében az emlékek vezette lehetőségeket próbáljuk újraéleszteni. Nincs könnyű dolgunk, hiszen a fiatalok nem mutatnak érdeklődést, az idősebbeket is nehéz bekapcsolni, motiválni. A kultúrkör tavaly lépett be az ASzakkör programba, amely a Nemzeti Művelődési Intézet tudásmegosztó online felülete. Két tevékenységet választottak a helyi asszonyok: az egyik a baba-mama horgolás, a másik pedig mézeskalács-díszítés. A cél a közösség építése, illetve a régi szakmák felelevenítése, és azt hiszem, ezt sikerült is elérni. Az ASzakkör program keretén belül ősszel kezdi meg munkáját az új csoport, amelynek tagjai a gyertyaöntés alapjait sajátítják majd el. Október végén tolerancia napi szavalóversenyt szervezünk a kultúrkörben, ahol a mileševói iskola tanulói magyarul, míg a dreai gyerekek pedig szerbül szavalnak – mondta Boja András.

A Poverello Alapítvány három Lurkóházat működtet Vajdaságban azzal a céllal, hogy a szegény sorsú gyermekeknek nappali tartózkodást és étkezést biztosítson.

Az első 2006-ban alakult meg Dreán. Az intézmény főleg az adományoknak köszönhetően tartja fenn magát. Boja Ilonka, a dreai Lurkóház házfelelőse elmondta, tény, hogy az elmúlt években sokat javultak a gyermekek életkörülményei, többek között a tisztálkodás terén is, de a Lurkóházra napjainkban is nagy szükség van.

– A falu népe nagyon megörült, amikor megtudta, hogy Lurkóház nyílik Dreán, a gyerekek rendezett helyen lesznek, ahol gondoskodnak majd róluk. 2013 óta vagyok itt, három hónap után ki is neveztek házfelelősnek. Fokozatosan, minden év hozott valami újat, amiből tanultunk. Volt, amikor három, volt, amikor két nevelővel dolgoztam, de olyan is megtörtént, hogy egyedül voltam. Ez az időszak kihívást jelentett. Nagyon sokat segített a férjem, aki innen ment nyugdíjba, sőt a mai napig besegít. Minden évben változó, sőt év közben is változik a védencek száma. Szeptember elsején, az iskolakezdéskor vannak 17-en, 18-an, aztán lemorzsolódnak. Vannak szabályok, amiket be kell tartani, és ez nem felel meg mindenkinek. A nagyobb gyerekek már belátják, hogy jót akarunk nekik, tudják, hogy mégiscsak jobb a Lurkóházzal, mint nélküle. A szabályok azért fontosak, mert rendet, biztonságot és kiszámíthatóságot teremtenek, felelősségre nevelnek, közösséget építenek. Vannak gyerekek, akik ilyenkor, nyáron is bejárnak, jól érzik magukat, együtt vannak, játszanak. Ilyenkor engedélyezzük a mobiltelefon használatát. Dicsekedni is szeretnék: vannak Vuk-díjas, színkitűnő és kitűnő tanulóink, akire különösen büszkék vagyunk – közölte Ilonka, aki azt is hozzátette, hogy az utóbbi időben csökkent az adományok mennyisége. A Lurkóháznak az élelmiszer-adományokra van a legnagyobb szüksége, emellett egy szekrénynek is nagy hasznát vennék.

Az általános iskola, különösen az alsó tagozat jelenléte egy faluban messze túlmutat a tanuláson – közösségmegtartó, fejlődést ösztönző és esélyteremtő szerepe is van. Helyben biztosítja az alapműveltséget, biztonságot és stabilitást nyújt a gyermekeknek, megkönnyíti a szülők mindennapjait, illetve ez a falu jövőjének egyik záloga. Dreán kihelyezett tagozat működik, az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskola részeként. Potrebić Tőzsér Gabriella, az oktatási intézmény igazgatónője elmondta, hogy szeptembertől tíz diák tanul majd két kombinált tagozatban. 

– 2020-ban került átadásra a teljesen felújított iskolaépület, ami azt jelenti, hogy olyan feltételek mellett tanulhatnak a diákok, amelyek talán még jobbak is, mint az anyaiskolában vagy némely városi oktatási intézményben. Dreán teljesen felszerelt, interaktív oktatás folyik, aminek köszönhetően minden évben növekszik a diákok száma. Most két kombinált tagozat működik, a tanulókkal Viktória és Virdzsínia tanítónők foglalkoznak, akik nagyon szépen együttműködnek a szülőkkel is. Kevés gyerekkel igazán családias a hangulat. A diákok nagyon sokszor bejönnek az anyaiskolába különféle eseményekre, de sok programot szerveznek ők maguk is. A dreai tanulók sem maradnak le semmiről, versenyekre járnak ők is. Egy faluban az iskola valamiféleképpen a történéseknek a központja, a színvonalas oktatás pedig egy közösségfenntartó erő. Nekünk ez a mottónk is: ha színvonalas oktatást biztosítunk, legyen szó akár városról, akár faluról, akkor a polgárok nem vándorolnak el, nem hagyják itt a közösséget, látják a jövőjüket, a megmaradásukat. A dreai iskolaépület egyik tantermét a helyi óvodai csoport használja. A felső tagozatos diákok már bejárnak az óbecsei anyaintézménybe ingyenes iskolabusszal – közölte az igazgatónő. Hozzátette, hogy Mileševón is működik két kombinált, szerb tannyelvű tagozat.

Firic Péter, a Mileševo-dreai helyi közösség tanácsának elnöke elmondta, hogy a munkahelyek megszűnése miatt nagyszámú helyi lakos arra kényszerült, hogy elköltözzön Dreáról. Az egyik legnagyobb probléma itt is a fokozatos elöregedés, kevés a fiatal a településen. Munkalehetőség nem nagyon van, két kisbolt üzemel Dreán, egy pedig Mileševón. Péter Dreán született, és azóta is itt él feleségével. 

– Van egy lányunk és egy fiunk, három unokánk és egy dédunokánk is. Édesanyám 85 éves. Megszoktam a falusi életet. Valamikor volt a faluban fatelep, cukrászda, pékség, kocsma, volt szabónk, cipészünk és bognárunk, most már egyik sincs. A kenyeret a kisboltokban vesszük. Van egy templomunk, amit az 1980-as években épített a falu népe. A gunarasi plébános minden második vasárnap tart szentmisét, de minden nagyobb katolikus ünnepkor összejönnek a hívők a templomban, emellett elsőáldozás és bérmálkozás is szokott lenni. A régi szép időkben rendes egészségügyi ellátás volt a faluban. Napjainkban egy orvosi rendelő működik, ahová heti két alkalommal jön ki orvos és nővér. A postánk is működik még, ami azért is fontos, mert az idősebb személyeknek házhoz viszik a csomagot, a nyugdíjat. Amióta a helyi közösség tanácsának elnöki tisztségét töltöm be, az a tapasztalatom, hogy jó az együttműködés a helyi önkormányzattal. Az utak állapota meglehetősen jó, tény, hogy a kátyúk foltozására várunk most. Néhány évvel ezelőtt új közvilágítást, továbbá új vízszűrő-állomást kaptunk, emellett felszámolták az illegális szemétlerakót – közölte Firic Péter. Azt is elmesélte, hogy jószágszerető családból származik.

– Régebben sertéseket neveltem, nutriáim is voltak, sőt nyúlfarmot is működtettem. A galambokat már gyerekkoromban szerettem. Húsz év kiesés után öt évvel ezelőtt ismét elkezdtem tenyészteni egy különleges fajtát, most körülbelül 60 galambom van. Emellett kinológiával foglalkozom már ötven éve. 1973-ban került hozzám az első német juhászkutyám. Ezt a kutyafajtát professzionális szinten tenyésztem, kiállítok, és 15 éve nemzetközi all round küllem bíró vagyok, ennek köszönhetően az egész világot bejártam már. Jelen pillanatban tíz anya- és öt kankutyám van a tenyészetben. A német juhászkutyák meg kell, hogy feleljenek a németországi tenyésztési szinteknek, ez több mindent foglal magába. Természetesen lehet tőlem vásárolni kis- és felnőtt kutyát is, emellett vissza tudnak jönni hozzánk egy alapkiképzésre, ahol a fiam foglalkozik a kutyákkal. Ő is szakképzett ezen a területen. Egy turisztikai etno házat működtetünk a családommal, ahová minden évben szeretettel várjuk a dreai és a mileševói iskolásokat. A gyerekek nagyon jól érzik itt magukat, kellemes napot töltenek el.

Emellett különféle programokat, eseményeket is szervezünk az etnoházban. Más településekről és külföldről is rendszeresen érkeznek vendégek – mondta Péter.
Ifj. Burány László gyermekkora nagy részét Dreán töltötte. Jelenleg Óbecsén él, de a mezőgazdasági munkák ideje alatt rendszeresen ingázik a falu és a város között.

– Tízéves koromig éltem Dreán, nagyon szerettem, sok barátom volt. Miután a szüleim elváltak, Péterrévére költöztem édesanyámmal, és ott is éltem 18 évig. A szüleim válása után is sok időt töltöttem Dreán, a nyári szünetekben besegítettem a gazdaságban. Megtanultam, hogy a tisztességes munka nem csupán megélhetést jelent, hanem méltóságot, biztonságot és jövőképet is biztosít. Idestova húsz éve ingázok, a szezonban van, hogy többször is. A középiskola befejeztétől csak földműveléssel foglalkozom. A tatámmal kezdtem el közösen csinálni, az évek alatt én is kitanultam ezt a szakmát. Jelenleg mintegy 300 holdat művelek, aminek nagy része, körülbelül a fele olajrepce, a másik felét ősztől osztom, takarmányárpát és búzát vetek majd. A földek nagyobb része ezen a környéken található. Van egy nagyobb padlótárolónk, ahová be tudom hordani a termést. Ez megkönnyíti a munkát, sokkal hamarabb learatunk, mert nem kell várnunk a sort az átvevőhelyeken. Nem csak a munka köt Dreához, itt él a nagymamám, illetve a nővérem is a családjával – mesélte László. 

A véletlen találkozások olykor a legértékesebb pillanatokat hozzák. László nagymamáját, Burány Katalint eredetileg nem terveztem megszólaltatni. Nem szerepelt a listámon, nem ismertem még a nevét sem, mégis néhány mondat után úgy éreztem, hogy az ő története sem maradhat ki ebből a riportból. A szavai egyszerűek voltak, mégis mélyek. A 81 éves, vidám természetű asszony még most is vezet, hiszen meghosszabbították a vezetői engedélyét. Nagyon sokat dolgozott fiatal korában, de szép emlékei maradtak a múltból.

– Én vagyok az egyik legidősebb személy a faluban, hála Istennek, az egészségem még szolgál. Egyedül élek, a férjem négy évvel ezelőtt hunyt el. Van két unokám, három dédunokám, értük élek most már. Valamikor szerettem kint dolgozni a határban, rengeteg volt a munka. A kapálástól kezdve minden volt, mert nem volt gyomirtó. Gunarason születtem szálláson. Brazíliába mentem férjhez, ott éltünk négy évig, 1970-ben költöztünk Dreára. Azért választottuk ezt a falut, mert itt volt pálinkafőző, és abban láttunk egy kis bevételi forrást. Kocáink voltak, azokat eladtunk, és megvettük a házunkat. Éjjel-nappal főztük a pálinkát, emellett rengeteg jószág és szép nagy kertünk is volt. 1977. május 20-án szereztem meg a vezetői engedélyt, abban az időben még kevés személygépkocsi közlekedett az utakon. Sokat voltam úton, úgy hívtak mindenfelé. Mentem Újvidékre, Zentára, sőt volt, hogy koporsót is vittem az autó tetején. Mostanában Verbászra is járok. Nem okoz gondot a nagyvárosban való közlekedés, feltalálom magamat. Az engedélyem jövő augusztusban jár le, de remélem, hogy ismét meghosszabbítják, természetesen, ha az egészségem engedi. Van egy saját autóm, újonnan vettük 2002-ben. Ezért már nem kapnék semmit sem. Szerettem volna egy szebbet, nagyobbat, de aztán rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Aktív tagja vagyok a közösségnek, besegítek a helyi kultúrkörnek, sokat sütök különféle rendezvényekre. Teljesen önellátó vagyok, a dédunokáimra is sokat szoktam vigyázni – mesélte Katalin, akivel úgy váltunk el egymástól, hogy hamarosan újra találkozunk.