A zentai magyarság történelmében az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc egyik legtragikusabb napja volt 1849. február 2-a, gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Ezekben a napokban a városra rátörő szerb szabadcsapatok tagjai és a városban melléjük szegődött szerb társaik közel 2000–2800 helybéli polgárt végeztek ki, s az esemény véres gyertyaszentelőként épült be a Tisza-parti város emlékezetébe.
A délről érkező szerb csapatok 1849. február elsején érték el Zenta határát. Rövid, véres és elkeseredett harcot követően a várost védő zentai nemzetőrség megfutamodott, élükön Majoros István századossal. A városban általános pánik tört ki, a lakosság Szabadka és Szeged irányába menekült. A szerb vezérek 48 órás szabad rablást engedélyeztek katonáiknak. A garázdálkodásból és az öldöklésből nemcsak a messziről jött katonák, de a helybéliek egy csoportja is kivette a részét. Harmadnap a szerb hadak Magyarkanizsa felé folytatták az útjukat, de a helyi csapatok még két hétig folytatták erőszakos cselekvéseiket.
Dudás Andor Zenta bevétele 1849-ben című, 1912-ben a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvében megjelent tanulmányában így fogalmazott: „1849. február 1-én délelőtt 10 órakor nyargalt be Zentára az a két szerb lovas futár, mely a várost megadásra szólította fel, akiket azonban a zentaiak felkoncoltak. A végzetes cselekedet után a szerb csapatok már Zentánál voltak, s itt, az úgynevezett mákosi szőlők árkaiban és magában a várost körítő sáncokban elkeseredett harc keletkezett. A zentai nemzetőrség teljesen demoralizálva lévén, rövid ideig tartó védelem után menekülni kezdett. Fokozta a rémületet az a körülmény is, hogy a szerbek a várost több helyen felgyújtván, az mindenfelé égni kezdett. Majoros István parancsnok volt az első, aki mindenkit menekülésre szólítván fel, Kanizsa felé elmenekült. Az égő város, a harangok kongása, a nagy zűrzavar teljesen elrémítették a bennszorult lakosságot, mely eszeveszetten menekült gyalog és kocsin a város sáncának észak-nyugati, Kanizsa felé eső kapuja felé. Az itteni torlódás rettenetes volt. Sok kocsi a poggyászokkal együtt felborult. A menekülés igen nagy akadályokba ütközött. A szegény nép kényszerült a várostól északra eső nagy réten keresztül menekülni a szerbek elől. A rét ekkor, télvíz ideje lévén, vízzel, sárral és jéggel volt tele. A bennszorultakkal hajmeresztő dolgok történtek.” Az öldöklés és rablás – a tanúvallomások szerint – két hétig tartott, a kegyetlenkedést azonban nem kizárólag az idegen szerb csapatok katonái követtettek el. Azok Zenta bevétele után csupán a fegyveres népet irtották, a védtelen népet nem. Dudás Andor megfogalmazása szerint: „A harmadnapra Ó-Kanizsa ellen eltávozott szerb csapatok kivonulása után a helybeli szerbség folytatta az öldöklést és rablást teljes anarchiával. A tanúvallomási jegyzőkönyvben felemlített gyilkosok és rablók neveit olvasva, azok mind zentaiak voltak.”
Közben a Buda környéki harci események hallatán a Délvidéken állomásozó 6. honvéd zászlóalj 1849. február 8-án Hegyesen és Óbecsén át végig a Tisza mentén Szegedre vonult, ahová a bácskai hontalan és kifosztott földönfutók ezrei követték őket, közöttük a zentai véres gyertyaszentelő túlélőivel. A szerb vérengzések idején 1849. március elején Perczel Mór átvette a VI. (bácskai) hadtest parancsnokságát, és március 23-án támadást indított a délvidéki császári csapatok és a szerb különítményesek ellen. Zentát 1849. március 22-én foglalták vissza. A dicsőséges tavaszi hadjárat során 1849. április 3-án került sor Szenttamás bevételére is. Április 29-én a melencei ütközetben Perczel serege legyőzte Todorović tábornok csapatait, majd május 10-én bevonult Pancsovára. Ezt követően Bem tábornokkal együttműködve elfoglalta a Temesközt. Ez a déli hadműveletek sikeres befejezését jelentette. Perczel Mór tábornok a korábbinál lényegesen kisebb, de a forradalom és a szabadságharc eszméihez hű seregének sikerült fölszámolni a szerb lázadók tűzfészkét. De ezzel korántsem értek véget a szerb csapatok délvidéki vérengzései.
Az 1848–1849-es magyar forradalom elleni szerb lázadásnak ma már értékes irodalma van. Székelyné Kőrösi Ilona szerkesztésében 1998-ban Kecskeméten jelent meg a Szenttamástól Világosig – Szalkay Gergely emlékirata 1848–1849-ről és a 6. honvédzászlóalj történetéről című kötet. A honvédőrnagy 1851-ben vetette papírra emlékeit – az 1880-as években a korabeli sajtó részleteket is közölt belőle. „E maroknyi nemzet volt az – írta az egykori szabadságharcos –, melly az osztrák hatalomnak, győzhetetlennek hirdetett fegyvereit képes volt csaknem fél év alatt semmivé tenni; noha a saját kebelünkben lakó, minden idegen ajkú népeket ellenünk uszított, a tót, román, rácz, ruthen, szerb, horvát és szász atyafiakat, kikkel e nemzet derült és borult napjaiban századoktól fogva jóban és rosszban egyaránt osztozott, kiket testvérekként ölelt magához, kikkel megosztotta a szabadságát és függetlenségét – álnok hitegetései által ellenünk gyilkos kegyetlenségekre ingerelte.” A délvidéki szerb lázadók kegyetlenkedéseinek hírére indult útnak az a honvédsereg is, amely 1848. augusztus 5-én reggel Szegedről a Mészáros hadi gőzös fedélzetén hajózott Óbecsére, ahol a lelkes, küzdeni kész ifjak megdöbbenve tapasztalták: az ott állomásozó tiszti kar „igen hidegen” nézett rájuk. A honvédzászlóalj felperzselt mezőkön, leégett tanyák mellett, kiéhezett ebek kíséretében vonult Hegyesre, onnan tovább Verbászra, ahol a „csalárd” Philipp Bechtold tábornok fogadta a megfáradt sereget. Előttük volt a szenttamási szerb tábor, ahonnan a martalócok naponta pusztították a környék magyar és sváb falvait, néhány ellenük vezényelt színlelt támadáson kívül azonban semmi sem történt. A Kecskemét környéki bakák azonnal megértették, valaki elszabotálja a délvidéki háborút. „Látván, mint hiúsulnak meg legszebb reményeink, mint vagyunk martalékul vetve a gaz áruló vezérek szeszélyeinek, nem volt több bizalmunk, nem nyugodott kedélyünk” – írta elkeseredésében az őrnagy. Akkor sem változott semmi, amikor szeptember 10-én éjjel Temerint, a „csinos várost” a szerbek kirabolták és fölégették. A tétlen honvédek előtt vonult el a menekülők rémült serege. „Itt egy nő alig egy rongyot akasztva nyakába, hátán egyik, karján pedig a másik síró gyerekkel, amott egy másik haját, s ruháját tépve siratta legyilkolt férjét s gyermekeit; itt egy fájdalomtól lesújtott férj vagy atya hurczolta karjain szétkuszált hajakkal szemérmében megrabolt s megszeplősített szép nejét vagy leányát. Mindenfelől sírás és jajgatás (…) hallatszott, szóval rémülés és borzadás.” Az elkövetkező napokban Szenttamás környékén a lóháton benyargalható széles nagy határban úgy égett el minden tanya, major, falu és gabonaasztag, hogy az akkor már Mészáros Lázár tábornok vezette magyar honvédeknek senki sem parancsolt rohamot! A délvidéki magyarok sorsa az elkövetkező közel két évtizedre szomorú fordulatot vett.
Nyitókép: A zentai régi városháza (Mák Ferenc archívumából)
