Múlt századi történet
Csattogó szemetesautók a hajnali szélben, zötyögve kanyarodott az első villamos, és a lassan széteső sötétben elindult a város valahová. Felültek az utcák, hátukon friss szemetet lökdösött a szél. Ott, azon a szürke téren pedig szürke lovas szobor őrizte évtizedek elfelejtett nyugtalanságát.
Ősszel elsőnek mindig a köd szédült be a talponálló ajtaján. Rákönyökölt a kövér asszonyra a pénztárgép mögött, akiről senki sem tudta, hogy egyáltalán létezik-e máshol, mint itt, a mindig köves-kemény füstbe csavarva, vagy a kideríthetetlen korú pultokkal együtt született. A sűrűn összekoccanó sörösládákkal, a csellengő suhancokkal, a vastag ujjú rakodókkal, akiknek a májában már rémülten lüktet az élet, a mindig közömbös arcú rendőrökkel, az igazoltatással, ami előtt egy pillanat alatt megritkult a zaj.
Halhatatlan szobrokat faragott itt a hajnal.
Kilenc óráig józanságra ítélte a világot a reggelre kiszabott alkoholtilalom. Kilenc óráig fegyelem lóbálta a lábát a pultokon, és álmosan szendergett a jó erkölcs. Unalmas csönd siratta a kettétört szokásokat, bámulta azt a néhány idegen arcot, ami álmosan hajolt kávéja fölé. Ám háromnegyed kilenckor érkeztek a javíthatatlanok. A reménykedők, akikben valami megfoghatatlan, ős-bizalom éledt az emberség iránt: akik magukat, múltjukat szégyellve ténferegtek a pénztárgép felé. Csak ravaszul, szégyenlős szempillantással jelezték: egy aprócska blokk széttörhetné a reggel hideg rácsait, és fényt lophatna a szemükbe. Mert hiába ismerik, nem értik a törvények hatalmát, s ha máshol nem, hát itt próbálnák szétfeszíteni a korlátokat. De itt is erőtlenül, mert a kortalan, kövér asszony tiltakozó, fenséges hatalommá vált – fehér köpenybe bújt tiltó tábla, felkiáltójel.
Az átvirrasztott éjszaka után halkan bukdácsolt néhány köszönés. Üresen koppanó szavak. Két mély szippantás abból a mindig utolsó szál cigarettából ölte meg a gyomor követeléseit. A dohányfüst, ismerve útját, lassan mozdult a plafon felé, rátapadt a piszkos ablakokra, lágyan simogatta a ráncokat. Öt perccel kilenc előtt erősödött a zaj, utoljára rendeződött a sor, már senki sem bánta, hogy nem a bolt előtt tüntette el a mindennapi pálinkáját. Mert az italnyelés szertartását csak itt lehetett végigjátszani. Ha kilencig kell várni, mert ilyen kegyetlen törvény akarta józanságra nevelni a magyart, hát vártak kilencig. Készültek, próbálkoztak, gondolatban százszor is megmarkolták az apró poharat, az ismerős illat ott libbent az orruk előtt. A süteményes pult fölött hatalmas óra takarta a falat. Valamikor, mint dísz, időtlenül mutatta a megrekedt pillanatot, de egyszer csak elindultak a mutatók, pontosan járt a szerkezet, hogy ez a kis világ hozzá igazíthassa életét.
És felharsant az első nevetés. Másodpercek, és már annyi sem. Csattant a gép! Vihogott, beszélt, mutogatott, tolakodott, vigyázta, őrizte helyét, nem rejtegetve tovább a nyelvét, nyalta kiszáradt ajkát a sorban vagy húsz ember. És ugyan ki vette azt észre, hogy minden második pohárra vágyó a száját, az állát simogatja?
Nagydarab, vaskos fuvaros rongyig koszos, kockás zakóban ötszázforintost lobogtatott. Hatalmat érzett, dölyfös türelmetlenség villant szemében. Mögötte a sorban öregasszony. Jegyszedő, egy soha nem létezett nagy színházból, ahol annak idején csillag volt ő a rózsaszínű égen, és olyan is előfordult, hogy a kórus első, na jó, a második sorában énekelhetett. Otthontalanok a nagy állomás restijéből, a piacról, a kormos zöld rókusi fák alól – színesre hazudott emlékekkel.
És beesett az első öltönyös. Vakított a fehér ing, szomorúan gyűrődött a zakó zsebébe gyömöszölt nyakkendő. Sápadt arcú diák még remegő keze lobogtatott egy indexként ismert nyúzott leckekönyvet. Fizetett, mert az élet meghatározott rendben zajlott, mert körülvették a mindig izgulók, a barátok, és akik lehetnének barátok, de ebben a rohanó világban kinek van türelme barátságra? Igyunk, biztatta a lány is, mert hát, ugye, most megérdemeljük – ez a vizsga valóban férfimunka volt. És csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy a talponállót hívhatnák akár ösztöndíjtemetőnek is.
– Most miért nem hiszed el, hogy igenis odamondogattam neki? – kiáltott fel dühösen egy férfi, és pergő szavakkal bizonygatta, hogy ő is volt valaki, de az élet kegyetlen, és hol van az a nyár?
A szem a lélek, a kéz az élet tükre. A hadonászó, a poharat szorító, a pultra könyöklő, a pénzt kiszámoló, az üveget visszaváltó, a ráncosodó. Az egyre erősebb pálinkagőzben a piszok is kiszédült a köröm alól, de ez nem zavarhatta az egyre igazabb igazságokat, a semmibe lóduló vitákat, a törtfényű emlékezést.
„A” likőr. „B” likőr. „C” likőr. A cseresznyét talán vizezik, de a borba fulladásig merült az öblös kanál.
Délben a terem ünnepélyes volt, mint egy akadémiai ülés. Vastag könyvekbe szorított tudományok lapultak a pult alatt, mellette jól megfért a tisztítóból hozott, gondosan összehajtott nadrág, a zsírpapírba tekert, háznál töltött füstölt kolbász, és a divatlapból kipattant lányok is egyre felszabadultabban nevettek. Vizsganap. Mert itt minden nap vizsga. Az élet (csupa kisbetűvel) adott fel mindig új kérdéseket.
A kóklerek, a nyálas szájúak, a fafejűek és a kispolgárok gyorsan cserélődtek (részlet egy törzsvendég monológjából), az erősek viszont egyre sűrűbben számolták a pénzt – a fizetést, a gyerektartást, a keresetkiegészítést, az ösztöndíjat –, és azon a napon újra úgy döntöttek, hogy ebédre nem herdálják a maradékot. Pedig a gyomor is üresen morgott már, mint a fej, s lassan senki sem fejezte be azt a bizonyos elkezdett mondatot. Fölösleges is, hiszen új tervek születtek.
– Ezt azért nem kellett volna/ És, ha akkor úgy indulok…/ Mert hát szinte értelmetlenül telt el ez a négy év…/ Én meg akartam tanulni németül…/ Hogy miért hagytam abba a sportot? – kavarogtak, pult alá szédültek a soha be nem fejezett félmondatok. De hiszen az élet nem játék, mégis jólesik játszani vele.
A sarokban szikár öregember, szinte csak árnyék, fehér, borostás arccal. Orráig felhúzott, olajfoltos zubbonya hasadékain figyelte a ki tudja, mikor érkezett, unott arccal szemlélődő rendőröket, de mint eddig soha, most sem sikerült elbújnia. Néma bólintássál nyugtázta az érdeklődő mosolyt: Tudom, ki vagyok tiltva, és felemelte kérges tenyerét, mutatva, kér még néhány pillanat türelmet. Csak ezt az utolsó korty sört hadd igyam meg, csordult tekintetéből az óhaj, és már indult is, lassan keresve ösvényt a tömegben. A rendőr csak szemével igazoltatott, hisz úgyis minden illetékes tudta a kötelességét.
A fiú kávét hozott a lánynak, és azt mondta, inkább csak motyogta, hogy újra el szeretné kezdeni. Talán már itt, talán majd egy hajnalba forduló vita után, agyonhasznált lepedőre dőlve. A lány ezt tudta, és indult volna a végtelen Tisza-part felé, örült, hogy a rum szétfeszíti az ereit. És boldog volt, mert sejtette, csak holnap kell rájönnie újra, hogy nincs mit elkezdeni.
A füst ráült a fejekre, a hamu sört vedelt, és megkötött a tenyéren. Vastag bűz szorult a testek közé. Elviselhetetlen, fülledt testmelegben ismét kordult a gyomor. De kint (ekkor még sokan tudták, hogy van Kint, és ott is történik valami…) a még mindig szürke köd durván nyomta, tolta a mozdíthatatlan ablakot.
– Mert gyűlölöm a nosztalgiát, de emlékszel?
– No, meg az akácos út, meg ott volt az a ház… – És mindenben az embert kell megtalálni…
– Hát nem látod, hogy emberek vagyunk..?
Fél háromkor dörömbölt a délelőttös műszak, negyed ötkor bezártak a hivatalok. Egyre többen próbálkoztak italhoz jutni. A sor, mint egy idétlen szörnykígyó, kanyargott a pult előtt. Pufajka, munkáskabát, bizományiban lelt, „Ugye azért még nagyon jó?” zakó kereste a helyét az fáradtan, már nagyon fáradtan gyűrődő öltönyök között. És az öltönyök diák urai holnap már biztos, hogy tanulni fognak – de legkésőbb holnapután –, mert ennek a füstös értelmetlenségnek örökre vége. A pufajka meg munkába indul, bár ezért a pénzért...?
– Ki beszél itt pénzről? Hát pénz az, most mondják meg őszintén, egyáltalán pénznek, komoly összegnek tekinthető az, amiért én kínálom maguknak a Napoleon vinjakot? – mart bele minden szavával egy kérdés a vécé környékén álldogálókba. Szabadkát megjárt utazó nyitogatta egy hatalmas szatyor száját, minden földi jó, rizses csoki, csokikrém, sljivovica a kínálatban. A préselődő tömegben meg a kérdés keringett, mi, ugyan mi a fenéért nem megyünk át Jugóba? Ott aztán van kínálat. Szabadka már a Nyugat. Átmegyünk, miért ne mennénk, gombolta a sliccét egy magas férfi, és még el sem érte a mosdót, amikor tudta, dehogy fognak ők valaha is Jugóba menni. A Szeged várostáblát se látták évek óta kívülről. Meg aztán hova rohanjanak, amikor maga Jugó jön csempészgúnyában a Marx téri piacos bódék sikátorába. És persze naponta betoppan ide, a belvárosi talponállóba is, hogy az itt ivók ujjaikkal megtapogathassák az olasz piacon vett farmert, szájukkal azt hazudhassák: mit nekünk, Szabadka?, mi az Adriára készülünk.
Kukucska András felvétele
A terem már felismerhetetlen és időtlen. A pénztárgépet aznap épp negyedszer javították, az utolsó süteményeken hízott a por, a remegő lábak alatt mintha megreccsent volna a föld. Valaki a WC-ben aludt el, valaki adjon mán egy húszast, valaki még mindig az első feleségéről mesélt.
Csak egyszer kellett elkiáltani: záróra! A szemek előtt már régen lehúzták a redőnyt, a támaszkodós pult alatt a tisztítóból hozott nadrág tudta, őt bizony ottfelejtették. Az utolsó korty után komolykodó arcú részegek rogyadozó lábai próbálkoztak, csak a harmadik lépésig kell bírni! Csak a harmadikig, hiszen utána már megszokásból is halad. És holnap? Még csak az kéne! Én nem akarok hányni, mert... Szóval, nem is tudom. Hé, vigyázz már, hát mindjárt egy kocsi alá esel!
– Csak azt nem értem, hogy ezt a szobrot miért nem mássza meg senki. Hiszen erős fickók vagyunk! Talán majd holnap? – hasított a sötétbe egy kiáltás.
Szegeden, a Magyar Ede téren, ahol a jogi kar épülete és egy szecessziós műemlék ház bámul az első világháborút idéző lovas szoborra, igen, a hatalmas üvegajtó ott hívogatott. Kocsma? Inkább talponálló és falatozó. Államilag adományozott nevén senki sem szólította. Mindenki csak így hívta: „Lófara”. Ma a helyén elegáns kávéház, a teraszon pálmafák, a közeli padon ülő öregember szemében csillan a könny. Nézi a csodaszép palotát, és emlékeibe bújva igyekszik megfejteni a titkot – vajon emlékszik még arra valaki, hogy ezt a helyet éppen nyolcvanegy éve, 1964-ben nyitották meg, tűrte a talpakat vagy negyven esztendőn át, és aki hivatalos nevén akarta szólítani, azt mondta: Expressz bisztró.
Nyitókép: Kukucska András felvétele
