Öt év híján fél évszázada vagyok vadász. Sokak számára még kimondani is rengeteg időnek tűnik, hiszen azok, akiktől tanultam, és akik vadászt faragtak belőlem, már többnyire az örök vadászmezőkön űzik a vadat. Ezért érthető, ha időnként némi keserűség, a régi szép idők visszasírása érződik ki írásaimból. Egyik napról a másikra senki sem válik vadásszá, nem lehet a hivatást pénzért megvásárolni, hanem vadásznak születni kell, úgy kell felnőni, olyan neveltetésben kell részesülni… A csúzlitól el kell jutni a golyóspuskáig, és fel kell nőni a verébtől a szarvasbikáig.
Természetesen vannak, akik ezt az utat lerövidítik, átugorják a fejlődés létrafokait, mondjuk a szarvasbikával kezdik, és ezt vastag pénztárcájuk ernyője alól valósítják meg. Mások pedig leragadnak egy-egy létrafokon, és vagy nem akarnak, vagy nem tudnak feljebb jutni a Széchenyi által is emlegetett uborkafán. Ezeket nem lehet igazi vadásznak tekinteni, hanem csak puskás embernek. Márpedig a kettő között nagy a különbség.
A vastag pénztárcájúak csupán a státus, a divat miatt lesznek vadászok. Ők az aranyérmes trófeák által a falon elfoglalt négyzetméterekkel fejezik ki vadász voltukat. A másik fajta az előbbit ugyan lenézi, de nincs ambíciója ahhoz, hogy a nyúlon és a fácánon kívül másra is vadásszon, tudását az elfogyasztott paprikás és sör mennyiségével méri.
Az igazi vadászok – mert mindenki, aki valamelyik egyesület tagja, vadásznak tekinti magát – pedig szélmalomharcot vívnak. Meg kell küzdeniük a magukat környezetvédőknek tituláltakkal a mindenkori hatóság szakmaidegen intézkedéseivel; a magukat isten által kiválasztottnak, és mindent legjobban tudó egyesületi vezetőkkel. Bár harcunk váltakozó eredménnyel állandónak tekinthető, most úgy tűnik, vesztésre áll.
Ha egyik téren, mondjuk a vadgazdálkodásban, jó eredményeket érünk el, és sikerül egy vadfajból tekintélyes állományt kinevelni, eleve számítanunk kell a gazdák vadkárigénylésének növekedésével; a potyázó „barátok” özönével; a vezetők flancolásával; a vadászat kisajátítására és a tagság kitiltására a területről a „vadállomány megóvása érdekében”. Ezzel párhuzamosan elvárják, hogy a vadász – vígan és dalolva, minden juttatás nélkül – továbbra is végezze el mindazokat a munkákat, amelyek nélkülözhetetlenek a terület fejlesztése, a vadállomány megóvása és további gyarapítása érdekében.
Az egypártrendszer korszaka alatt, amikor tömegesítették a vadászatot, bárki hozzájuthatott a fegyverhez, és vadászhatott. Az önkéntes munkát is könnyen el lehetett végeztetni, mivel a részvétel tömeges volt és kötelező. Ma viszont a gazdasági válság, az elszegényedés és az elöregedés hozzáférhetetlenné teszi a vadászatot, így a jelentősen csökkent létszámú tagság már nem tud olyan számban részt venni a „kötelező önkéntes”-ben, mint hajdan. Munkájáért ellenszolgáltatást vár. Nem pénzbelit, hanem vadászati lehetőséget, de azt mindenképpen.
A vajdasági – túlnyomóan apróvadas – területek egyesületeinek az idén komoly problémával kell szembesülniük, hiszen az utóbbi három év kedvezőtlen időjárása miatt az apróvadállomány aggasztóan csökkent, ezért az egyesületek kénytelenek lesznek visszafogottabban vadásztatni. A terület fenntartásának megnövekedett költségei pedig arra késztetik a vezetőségeket, hogy mind több fizető bérvadászt fogadjonak. Ezt pedig kizárólag a tagok rovására tudják elérni, ami további lemorzsolódáshoz vezet.
A gondok a saját farkába maró kígyóra emlékeztetnek. A megoldás – egészséges paraszti logikával – az lehet, ha elsősorban a még aktív tagság megóvására és esetleg fiatalokkal történő feltöltésére koncentrálva érnék el az egyesületek eredményes működtetését. Természetesen, ez magában foglalja azt a szemléletváltást is, mely szerint először is azokat a tagokat kell megnyerni, akik óvják a területet, valamint nevelik és gyarapítják a vadállományt. Csak ezután szabad a felesleget eladni. Ha ezt sikerül megvalósítani, nyert ügyünk lesz. Ellenkező esetben néhány év múlva nem lesz mire vadászni.
