Az ember és a mesterséges intelligencia (AI) pokolbéli szörnyetegek, amelyek csodákra képesek – vallotta Geszti Péter a Connect+Grow konferencián Palicson, ahol motivációs trénerként beszélt a pozitív gondolkodás erejéről abban a világban, amelyben az AI meghatározóvá lett úgy a magánéletben, mint az üzleti világban is. Szükség van rád! – üzente előadásában a sokoldalú és kreatív vállalkozó és előadóművész, aki 62 évesen elsősorban két kislány boldog apjaként szeret bemutatkozni a médiának. Majd hozzátette: második házasságát gyűri, és nem tervez harmadikat. Saját bevallása szerint bár korábban sokáig üzemeltetett reklámügynökségeket, az elmúlt három évben már kizárólag alkotói és előadói tevékenységet folytat. De bármivel is foglalkozik, az életét leginkább az tölti ki, hogy szeret jó hatást gyakorolni az emberekre – vallotta, amikor a bemutatkozásra kérte a sajtó.
Területeinken elsősorban rapperként, dalszövegíróként, producerként ismerik az emberek, és csak kevesen tudjuk azt, hogy motivációs trénerként is sikeres.
– Minden az előző bűneinkből fakad. Az 1990-es évek elején sok mindennel kezdtem foglalkozni: egyszerre vágtam neki a reklámbiznisznek, kezdtem műsorokat vezetni televízióban, rádióban, miközben dalszövegeket továbbra is írtam, majd később felugrottam a színpadra előadónak is. Ezek a tevékenységeim érdekes, színes, szórakoztató, kihívásokkal teli életet hoztak, amelyben a különböző kis tudások, amelyeket itt-ott megszereztem, egy idő után elkezdtek összeállni. Ezért mondom azt, hogy ma már olyan típusú alkotói, produceri munkát végzek, ami a műfajtól függetlenül alapvetően azt keresi, hogyan tud hatást gyakorolni az emberekre. Az életemből kevésbé volt látható a cégek vezetése, az egykori reklámügynökségeim, vagy az, hogy olyan kulturális projekteket hoztam létre, mint az ARC Kiállítás és a Nemzeti Vágta, vagy a Médiaunió, ami Magyarországon társadalmi célú hirdetéseket hoz létre. Ezekből mégis annyi tapasztalat gyűlt össze, amiről aztán egy nap kiderült, hogy érdekesek lehetnek mások számára is. Véletlenül történt ez is, mint oly sok minden az életemben: egy coachinggel foglalkozó cég kért fel tizenpár évvel ezelőtt, hogy tartsak egy előadást vállalatvezetőknek a kreativitásról. Az előadás jól sikerült, és a hallgatóság tagjai elkezdtek hívni a saját cégeikhez. Így lettem hirtelen motivációs előadó anélkül, hogy tudtam volna arról, hogy az vagyok.
Ha Geszti Péter neve felmerül, akkor szinte mindenki ugyanarra asszociál: a sikerre. Ennek titkaként a folyamatos érdeklődést emelte ki, illetve a megfelelő társak megtalálását. Hogyan találja meg és állítsa össze egy cégvezető azt a csapatot, ami sikerre viheti a vállalkozást?
– Leszámítva a rendkívül fontos, társadalmi célú civil szerveződéseket, minden vállalkozás profitorientált. Azt érdemes szerintem a vállalkozásban keresni, hogy mi az igazi érték, amit elő tudok állítani vagy létre tudok hozni. Ezt nem jó egyedül csinálni. Nemcsak azért, mert nem érthetünk mindenhez, hanem azért is, mert sokkal jobb közösségben dolgozni, és közösséggel együtt elérni a célokat. Minden sikerem, ami eddig létrejött – és egyébként minden bukásom is – alapvetően azért tudott megszületni, mert legalább olyan tehetséges emberekkel tudtam összekapcsolódni, mint amilyennek magamat gondolom. Tisztelem mások másfajta ízlését, tehetségét is, mert abból mindig tanulni lehet, és az mindig hozzáad valamit ahhoz, amit én nagy nehezen összekapargatok. Közben pedig az egész életemet áthatja az újdonság iránti kíváncsiság, ahogy egy albumom címében megfogalmaztam: a létvágy, hogy éhes maradjak a kihívásokra, az életre.
Geszti Péter előadás közben (Fotó: Molnár Edvárd)
Önmagamból, a víziómból lehet aztán igazából jó munkatársakat találni. Jó, ha az ember a saját egóját néha félre tudja tenni, miközben másokkal együtt kezd dolgozni, hogy ne meccsek menjenek, hanem alapvetően a közös cél elérését tekintsük mindannyian fontosnak. Ebben a belső empatikus kommunikáció segít a legtöbbet. Vagyis: amikor elkezdünk együtt dolgozni másokkal, akkor nem az a fontos, hogy mi valósul meg az én gondolataimból, hanem az, hogy a közös tehetségből mi születik. A megfelelő társakat megtalálni viszont úgy lehet, hogy az ember húz egy vonalat, ami alá sose megy. Ez igaz morálisan, szakmailag, intellektuálisan, spirituálisan, és még sokmásképpen is. A jó vezetőnek hamar fel kell ismernie az emberekben, hogy kiben van meg az a minőség, az a tehetség, vagy az a megújulási készség és alkotóerő, ami szükségeltetik a célok eléréséhez. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy cukrászatot üzemeltetünk, musicalt hozunk létre, vagy egy gépipari vállalatot vezetünk. Egyszerűen érzék kell ahhoz, hogy felismerjük, ki a mi emberünk. De ehhez leginkább először önmagunkat kell megismerni. Ez régi, ókori bölcsesség: ismerd meg önmagad, tudd, hogy ki vagy. És ha már tudod a hibáidat is, nem csak az előnyeidet, akkor képes leszel felismerni, hogy kik lesznek azok, akik lehet, hogy még a hibáidat is elviselik.
A csapatépítést sokszor a mai korra jellemző generációs különbségek is nehezítik, sőt: eszközként a mindennapokba beépült a mesterséges intelligencia is. Az előadásában humorosan fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy „az AI tájszólásban ajaj!”. Mi az, amit soha nem helyettesíthet az AI?
– Hiszek abban, hogy az AI az nagyszerű új eszköz lehet, és mint minden nagy emberi találmány, használható pokoli dolgokra és mennyeiekre is. Emlékszem, a Dzsungel könyve című musicalünkre, amelynek szövegét a csodálatos író, Békés Pál alkotta meg. Az egyik jelenetben Bagira és Maugli – aki addig még nem látott embert –, arról beszélgetnek, hogy milyen is az ember. A dzsungelben ugyanis azt látja, hogy az emberek megölik egymást egy aranytárgyért. Akkor kérdezi Maugli, hogy hát ilyen az ember? Békés Pál szavaival Bagira válaszol: az ember pokolbéli szörnyeteg, de közben csodákra képes. Az AI-val is ez a helyzet. A tökkelütött emberek kezében az AI nem lesz jó semmire. Tehetséges emberek kezében viszont elképesztő dolgokat hoz majd létre. De nem helyettesítheti az embert abban az értelemben, hogy nem hozhat egyedül döntéseket. Meggyőződésem, hogy ezt nem szabad hagyni, mert ha az AI generatívvá válik, akkor valóban veszélybe kerülhet az emberiség. Másrészt nagyon sok olyan munkakör van, amelyben soha nem lehet lecserélni az embert. Például az orvos: lehet, hogy a jövőben majd egy robot jobban fog műteni, vagy hamarabb összeállítja a megfelelő gyógymódot, de ez mit sem ér, ha közben nem foglalkozik a beteggel. Ott egy embernek, egy orvosnak kell lennie, akinek az empátiája és a betegre fordított figyelme ugyanúgy hozzájárul a gyógyuláshoz, mint maga a módszer, ami szerint a gyógyszereket kiosztják neki. Sok mindenre tehát akkor sem lesz alkalmas az AI, ha szinte tökéletesre faragják.
Mégis elfogadjuk, használjuk, és ezáltal fejlesztjük is…
– Ez az érem másik oldala: csodálatosan sok időt lehet megtakarítani a használatával. Többek között lerövidíti a gyűjtéseket, az elemzéseket is. Nemrégiben például a most készülő új Petőfi musicalünk szövegkönyvét küldtem el neki, és feltettem mellé néhány szakmai kérdést. Perceken belül olyan dramaturgiai elemzést adott, amin egy élő személy legalább három napot dolgozott volna. És volt, amiben nem volt igaza, de 80 százalékban tökéletes voltak a megállapításai, és sokat hozzá is tett a szövegkönyv fejlesztéséhez. Személyesen élvezem az ilyen típusú tudását, ugyanakkor nagyon figyelek arra, hogy nem hiszek el neki mindent. Azt sem szeretem, hogyha például elkezd udvarolni nekem, vagy ha viccelődésre hajlik... Ugyanis az én profilom alapján kezd el ő is viselkedni. Ilyenkor azonban meg is szoktam írni, hogy „most már kicsit vegyél vissza magadból”. Vannak ugyanis határok, amelyeket szerintem mindig érdemes lesz ilyen értelemben megtartani.
A változások közepette hogyan tudjuk elérni akár munkavállalóként, akár vállalkozóként, hogy szükség legyen ránk?
– Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy hatalmi hierarchiáknak hajolunk meg: nem azt várjuk, hogy nevére vegyen valaki, aki nálunk gazdagabb, és akitől talán remélhetünk némi alamizsnát, hanem azt, hogy egyszerűen megpróbálunk versenyképesek maradni. Azt szokták mondani, hogy akinek nincs terve, annak sorsa van. Ez azt jelenti, hogy akár nyugdíj környékén is újra és újra tanulni kell. Kegyetlen nehézség ez, de enélkül nem megy. Másrészről minden, ami most gyakorlati, akár áthidalhatatlan nehézségnek tűnik, egy-két éven belül sokkal kevésbé lesz jelentős. Leginkább arra érdemes tehát figyelni, hogy megmaradjon az igazi emberi lényünk: tudjunk szeretni, szerethetővé tegyük magunkat mások számára, találjunk olyan értelmes munkát, amitől azt érezzük, hogy van helye a Földön a mi létezésünknek.
Nyitókép: Geszti Péter (Fotó: Molnár Edvárd)
