A nagy privatizációs felbuzdulásban sikerült, rendszerint áron alul, eladni mindazokat a társadalmi (értsd: állami) vállalatokat, amelyek értek valamit. A mindenkori kormány abban bízott, hogy még évekig vígan élhet a magánosításból befolyó euró milliárdokból, de meglehetősen elszámította magát, mert a tervezettnél sokkal gyorsabban elfogyott a vagyon. Ami megmaradt, ha még lehetne is valamit kezdeni vele, senkinek sem kell.
Az immáron négy éve tartó gazdasági világválság erősen visszafogta azokat, akiknek van pénzük, tehát lehetőségük is az újabb befektetésekre. A külföldi tőke begubózott, s legcsekélyebb érdeklődést sem mutat a Szerbia számára egyre nagyobb terhet jelentő vállalatai iránt.
A szakemberek szerint a privatizációs ügynökség listáján levő említett 640 új gazdára váró vállalat a költségvetésnek évente legalább 400 millió eurójába kerül. Ahol még van termelés, csak veszteségeket halmoz, viszont a munkások elvárják, hogy valaki fizetést adjon nekik, valamint fizesse az adókat és a járulékokat.
Egyes cégek vezetői újabbnál újabb nagyra törő tervekkel állnak elő, hitelt vesznek fel, aminek a visszafizetésére az állam vállal garanciát, majd annak rendje és módja szerint sorra befuccsolnak. A be nem fizetett járulékok és adók, valamint a közvállalatokkal szembeni tartozásuk összege immár elérte a másfél milliárd eurót. Normális körülmények között a szóban forgó összegekkel kapcsolatban egyszer meg kellene történnie a „tetemrehívásnak”, vagyis valakinek fizetnie kellene, de erre aligha kerül sor, hiszen ez körülbelül úgy nézne ki, hogy egyik zsebből áttesszük a nem létezőt a másik zsebbe.
Hozzáértők szerint már nincs helye a szóban forgó vállalatok sorsa feletti töprengésnek, hiszen az idő múlásával egyre több pénzre lenne szükség azok további fenntartásához. Szerintük a kormánynak a sarkára kellene állnia és kimondani, hogy amelyik eladásra szánt cég legkésőbb két év alatt nem kel el, kerüljön lakat a kapujára. Nagyfokú naivság lenne ugyanis abban a hiú ábrándban ringatni magunkat, hogy „majd csak egyszer eljön mindnek a gazdája”. Szembe kell nézni a tényekkel: ezek a gyárak, vállalatok tönkrementek, és nincs helyük a gazdaságban.
Persze, nagyon nehéz ezt kimondani, hiszen ezzel a munkások egy újabb, nem kis csoportja kerülhet utcára, ami – netán – szociális békétlenséghez, vagyis tüntetésekhez vezetne. Egy komoly minisztertanácsnak azonban ezt is vállalnia kellene, hiszen az üres államkasszából folyamatosan kénytelen fizetni. Haszon pedig semmi.
Ha megszabadulnánk ettől a hatalmas ellensúlytól, szakszerű gazdaságpolitikával néhány év múlva eljuthatnánk odáig, hogy a most munka nélkül maradóknak, esetleg, új állást kínálhatnánk fel.
A legnagyobb hozadéka egy ilyen császárvágásnak azonban az lenne, hogy nem lapátolná ki az ablakon a kormány az adófizetők pénzét.
