Érthető felháborodást keltett az Agrobank körüli botrány kapcsán, amikor kiderült, hogy a hatalmas, több száz millió eurós veszteség ellenére a pénzintézmény igazgatója összesen 600 ezer euró jutalmat kapott. A jórészt állami kézben levő cég tulajdonosa így „ismerte el” a bank első emberének „sikeres” tevékenységét.
Akik még felületesen sem kísérik figyelemmel az ilyen és ehhez hasonló nemzetközi történéseket, azt gondolhatták, hogy a rossz munka eget verő összegekkel való jutalmazása csak nálunk lehetséges. Annál is inkább, mert amióta beköszöntött a demokrácia, pontosabban a többpártrendszer, az állami kézben levő vállalatok és intézmények élére nem mindig a legjobb szakemberek, hanem inkćbb a leghűbb pártkáderek kerülnek. Ők pedig hiába tűzik ki célul a vezetésükre bízott cég felvirágoztatását, amikor nem kevés esetben halvány fogalmuk sincs arról, hogy ezt mi módon lehetne elérni. S ami még rosszabb, rendszerint szintén pártkatonákkal veszik körül magukat, nehogy kiderüljön, hogy ők maguk mennyire alkalmatlanok a feladatra. Ilyen esetekben szinte törvényszerű a nagy lebőgés.
Mint fentebb említettük, nem a Balkánon találták fel a „meleg vizet”. Négy évvel ezelőtt, tehát a még mindig (és ki tudja meddig) tartó gazdasági válság küszöbén, az egyik amerikai bank vezére több millió dolláros bónuszt, vagyis jutalmat könyvelhetett el a folyószámláján, annak ellenére, hogy ezt követően csak hatalmas, állami pénzzel történt feltőkésítéssel lehetett megmenteni a pénzintézményt a tönkremenéstől.
Hasonló helyzetek Angliában is előfordultak, s hiábavaló volt a sajtó és a közvélemény nyomása, a bankvezérek a pénzt nem adták vissza. Inkább, akárcsak nálunk, hetekig magyarázták a bizonyítványukat, és azt, hogy ők kiválóan dolgoztak, de a körülmények nem tették lehetővé a sikeres gazdálkodást.
Rajtunk kívül az egykori keleti blokk államaiban is elharapódzott a közvállalatok szóban forgó módján történő kirablása. Emlékezhetünk egy nem régi botrányra, amikor a Budapesti Közlekedési Vállalat egyik vezető beosztású hölgye távozott a cégtől, majd százmillió forint végkielégítést vett fel. Erről beszélt az egész ország, az utca emberétől a politikusokig, de „minden csoda három napig tart”, s a pénz maradt az újdonsült gazdájánál.
Azt hihetnénk, hogy a sztálini diktatúra és a jelenlegi putyini kemény kéz hatására Oroszországban sokkal szerényebbek a vállalatvezetők. Nos, erről szó sincs. Ott is dívik a közpénzek magánfolyószámlákra történő,úgymond legális vándoroltatása. Ezen a téren a Gaszprom energetikai gigász jár az élen. Vezetői akkora jutalmakat kapnak, hogy még az átlagpolgárok is belesárgulnak az irigységbe. Az indoklás ugyanaz: eredményes munka. Holott a Gaszprom monopol helyzeténél fogva egyszerűen sikerre van ítélve. Annyit kér ugyanis az általa felszínre hozott energiahordozóért, amennyire éppen kedve tartja. A hazai és a külföldi fogyasztó pedig vagy fizet, vagy egyszerűen elzárják a csapot.
A fentiek ismeretében tehát „megnyugodhatunk”: nem mi találtuk ki az állami pénz elajándékozását.
Csak figyeltünk és tanultunk.
