Amikor az ember a negyven felé közelít, általában már elengedi a kamaszkori szorongásait, benőtt a feje lágya, és elvileg pontosan tudja, ki ő és mit akar az élettől. Aztán egy szép keddi napon besétál a fogorvoshoz, és egy óra múlva úgy jön ki onnan, mint egy megszeppent tizennégy éves: egy veszélyesen csillogó fémszerkezettel a szájában.
A valódi sokk nem akkor ér, amikor az orvos átnyújtja a tükröt, hanem amikor az asszisztensnő előredönti a széket, a zizegő gépek elcsendesednek, és magunkra maradunk. Abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk becsukni a szánkat, és megérezzük a fogainkon azt a rengeteg apró, fémből és ívekből álló idegen testet. Mintha apró kaktuszok szúrnának ott is, ahol eddig nem is voltunk tudatában annak, hogy létezik ilyen rész a szájon belül. A nyelv kétségbeesetten próbál új térképet rajzolni a szájpadlásról, az arcizmok megfeszülnek, és hirtelen fogalmunk sincs, hogyan kellene így akár csak egyetlen értelmes mondatot is kiejteni, nemhogy természetesen mosolyogni.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogy a fogorvos, aki igencsak türelmes precizitással bekeretezte, amit kellett – vajon hordott-e ilyet, vajon van-e fogalma arról, hogy most mi történik annak a páciensnek a lelkében, aki nem születik ragyogó mosollyal. Persze, nem volt akkora szerencséje – ennek hallatán, abban a pillanatban legszívesebben visszakértem volna a gyerekkoromat.
Múlnak a napok, és még mindig ott van a különös fém – még két évig legalább ott is lesz –, olyan mint egy idegen testrész, amelyet meg kellene szokni, de nem tudni, hogyan váljunk eggyé vele. S jön a felismerés, hogy a fogszabályzó nem egyszerűen egy fogászati eszköz, hanem életforma. Minden étkezés után irány a tükör, a fogkefe és a fogköztisztító arzenál. A menüsor radikálisan átalakul. Búcsút inthetünk a ropogós kenyérhéjnak, a rágózásnak és a húsfélék jelentős részének; a turmixgép a legjobb barátunk lesz. A pattogatott kukorica, a magvak és a ropogós péksütemények is egyik napról a másikra a tiltott gyümölcs kategóriájába kerülnek. Az ember ilyenkor döbben rá, milyen sok örömöt tud okozni egy gondtalan harapás, amelyről korábban azt hitte, teljesen magától értetődő dolog.
Felnőttként fogszabályzót hordani különleges szociológiai kísérlet is. Vannak értetlenkedők, akik kerek perec megkérdezik: „De minek ez már neked? Mi baj a görbe fogakkal? Eddig is elvoltál velük!” Nekik nehéz elmagyarázni, hogy a dolog nem csak az esztétikáról szól. A barátok persze tapintatosak, és azzal nyugtatnak, hogy „ez most nagyon trendi”. Persze, trendi – különösen, amikor azon szorongsz, hogy a rukkolasaláta fele vajon még mindig a kettes és a hármas fogad közé van-e beszorulva.
De a legfurcsább mégis a mentális átállás. Negyvenévesen már nem a divat miatt csináljuk, hanem az egészségünkért. Megint csak rá kell eszmélnünk, belénk hasít most is a felismerés, hogy a testünk nem egy örökké működő gép, törődni kell vele.
Másrészről néha jó, ha merünk kicsit nevetségesnek tűnni – majd türelmesen kivárni egy hosszú folyamat végét, és szembenézni a saját bizonytalanságainkkal. Több területen alkalmazható.
Nyitókép: Magnific
