Hétköznapi jelenet: este van. A család végre együtt ül a nappaliban. A gyerek lelkesen meséli, mi történt az iskolában: felelt biológiából, majdnem ötöst kapott, de a végén elbizonytalanodott. A szülő bólogat. Időnként azt mondja: „Aha.” „Ügyes vagy.” Közben a hüvelykujja reflexből görgeti a híreket az okostelefonon. Egy értesítés. Egy e-mail. Egy „fontos” üzenet. A gyerek közben a történet végére ér, amelyet valójában senki sem hallott igazán.
Fotó: Freepik
Ez a legújabb képességünk, a modern kor velejárója, amit tulajdonképpen ösztönösen sajátítunk el – jelen lenni fizikailag, miközben mentálisan teljesen más dimenzióban járunk. Sokszor ez nem szándékos, mégis megtörténik. Szinte észrevétlenül kúszik oda a telefon, az üzenteken, pittyegéseken keresztül. És kész. Próbálunk jelen lenni, egyszerre két vagy akár több helyen is: a barátnő fotóit nézegetve a közösségi oldalon, a kollégák chatjét olvasva, vagy a legújabb egészséges életmód-alkalmazás jelzéseire reagálva. Mindent egyszerre szeretnénk átélni – s végül semmi sem marad. Sem a virtuális világ, sem a fizikai. Elveszik a jelenlét, az élmény. Mi történik ilyenkor a fizikai térben? Valaki ott ül mellettünk, mégis a képernyő kap prioritást. Nem rosszindulatból. Csak „egy pillanatra”. Néha felnevetünk együtt – de nem ugyanazon, a beszélgetés szakaszos, mint egy gyenge wifi-kapcsolat. Kapcsolódunk, megszakadunk, újracsatlakozunk. S persze, egy-egy olyan helyzet is kialakulhat, amikor a beszélgetésben beáll a csend. Ha kényelmetlen a téma, vagy elfogy a mondanivaló, sokkal könnyebb ránézni a kijelzőre, mint benne maradni a helyzetben. A képernyő ebben az esetben kiszámíthatóbb, mint egy másik ember reakciói.
E jelenségnek nevet is adtak nemrégiben (eddig csupán angol nyelven): phubbing. A szó a phone és a snubbing összeolvadásából született, vagyis nagyjából annyit jelent: telefonozás közben levegőnek nézni a másikat. Finom, elegáns, 21. századi megoldás.
Ironikus, hogy miközben aggódunk a képernyőfüggő generáció miatt, mi magunk modellezzük a mintát. A vacsoraasztalnál letett telefon ma már szinte radikális gesztusnak hat, miközben a szülő is felugrik, ha egy-egy fontosabb üzenet érkezését jelzi a telefon. Csakhogy a gyerek számára ezek a pillanatok egyfajta (nem telefonos) üzenetet jelentenek: úgy tanulja meg, hogy a figyelem megosztható. Hogy a beszélgetés bármikor félbeszakítható egy rezgés miatt. Hogy a telefon néha fontosabb, mint az ő mondatai.
A legérdekesebb az egészben, hogy a phubbing nem látványos konfliktus. Ilyenkor nincs kiabálás, nincs semmiféle dráma. Csupán az a helyzet alakul ki, hogy most valami más érdekesebb. Ezek a mikroüzenetek idővel makrohatást váltanak ki. A másik fél kevesebbet mesél, rövidebben válaszol, vagy ő is előveszi a telefonját. Így áll helyre az egyensúly: a kölcsönös figyelemmegvonás segít a helyzeten.
Ezért, ha ez a jegyzet netán túl hosszúra sikeredett, bármikor megszakítható az olvasása – felfrissülésként meg lehet nézni, hogy jött-e újabb like az Instagram-történetre, vagy érkezett-e egy fontos munkahelyi e-mail.
Nyitókép: Freepik
