Kalandozás a Ropi-világban

Gyakori közbeszédtéma manapság, hogy az okoskütyük elterjedésével háttérbe szorul a könyvolvasás szokása, és a társadalom zöme inkább netes szörföléssel üti el az idejét, ahelyett, hogy leemelne egy kötetet a polcról. Már ahol egyáltalán tartanak könyvet odahaza. Ez a jelenség az idősebb korosztályokra is igaz, hiszen nemcsak szülők, hanem nagyszülők is neteznek, chatelnek, még buszon ülve is gyakorta okostelójukban mélyednek el az utasok, társalgás helyett.

Mondhatnánk: csábítóbb a virtuális világ a valóságosnál. Magába szippant, és észre sem venni, mennyi idő telik el közben, míg pörgetjük a képernyőn a bejegyzéseket. Tényleges olvasásra pedig sokszor már nem is marad idő, sem szándék, és egyre inkább elfelejtődik, milyen élményt nyújthat egy jól elmesélt, izgalmasan megírt történet, és micsoda kreativitásra képes a jófajta olvasmányokkal edzésben tartott fantáziánk.

A középkorúak és idősebbek persze még „könyves világban” szocializálódtak, nekik-nekünk van tapasztalatunk a könyvuniverzumban való kalandozásról, így megtörténhet, hogy tudatosabb életmódtervezéssel, rugalmasabb napi beosztással találunk időt az olvasásra is, de a fiatalokat, akik már az okostelefonos érában születtek, bizony meg kell ismertetni a könyvolvasás szépségeivel. Ebben az idősebbeknek célszerű példát mutatniuk, hiszen a gyerekek előbb kezdenek el magatartásmintákat követni, mint jó tanácsokat, de csupán az olvasás gesztusa még nem elegendő ösztönzés. Élményszerűvé kellene tenni a gyerekeknek a könyvolvasást, hogy megtapasztalják: az irodalom nem unalmas, kényszerű valami, hanem klassz kalandozás, játékos elfoglaltság lehet, seregnyi hasznos hozadékkal.

Író-olvasó találkozókon, könyves matinékon gyakorta elbeszélgetek a gyerekekkel az olvasási szokásaikról, olvasnak-e nekik otthon, vagy ők maguk olvasnak-e önállóan, van-e kedvenc könyvük, milyen jellegű irodalmat részesítenek előnyben. A felsősöknél ilyenkor többnyire vállrándítás, zavart nevetgélés a válasz, és mondják is kórusban, hogy olvasni nem menő. Még aki olvas is, pironkodik bevallani, bár könyvtárosoktól tudom, hogy a tinédzsereknek szóló irodalomnak azért még mindig van csekélyke olvasói bázisa. A mai nyelvezetű, kortárs témákat boncolgató könyvek képesek megszólítani azon fiatalokat, akik alsóban már barátságot kötöttek a könyvekkel, vagy legalábbis maradtak emlékezetes olvasmányélményeik. 

Ezzel el is jutottunk a tényleges célközönséghez, a kisiskolásokhoz, hiszen úgy tűnik, ők azok, akik még nyitottak a „könyves varázslatokra”. Magam is azt tapasztalom, hogy az alsósok lelkesen mesélnek kedvenc történeteikről, sokaknak van kedvenc könyve: ki a dínókról szeret olvasni, ki a világűrről, mást a lovak érdeklik, és van, akiket a versek, a mesék vagy a képregények. Ez utóbbi, vizuális jellegénél fogva, remek választás lehet az olvasásra szoktatáshoz, hiszen a képi világ felkelti az érdeklődést, a rövidke kísérő szövegek pedig segítenek az olvasás gyakorlásában.
 

A képregények és az irodalom sajátos vegyítése Jeff Kinney Egy ropi naplója (Diary of a Wimpy Kid) című könyvsorozata, amely roppant népszerű, majdnem 300 millió példányban kelt el világszerte. Az alsós kisdiákok közül minden osztályban vagy csoportban akad legalább egy, aki kedvenc olvasmányaként a Ropi-sorozatot, vagy annak egy-egy példányát emeli ki. Szerencsére van miből válogatni, hiszen a sorozatnak 2024-ben jelent meg a 19. kötete, és a Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetően mindegyik megtalálható magyar fordításban.

Szerzőjük, Jeff Kinney, ügyes kezű képregényrajzolóként vágott bele Ropi-sorozatába, amelynek főhőse Greg Heffley, egy nyurga, felső tagozatos diák (testalkatából ered a magyar pálcika, azaz ropi hasonlat a sorozatcímben). Ő írja meg naplójában mindazt, ami népes családjában, szomszédságában, baráti körében és az iskolájában megesik vele, de nemcsak megírja, hanem le is rajzolja, így a srác naplóját karikatúraszerű, vidám rajzai díszítik, amelyeket szövegbuborékokba írt megjegyzések tesznek még izgalmasabbá. E képregényes jellegzetességek mellett a napló mondatai rövidek, érthetők, kézíráshoz hasonló betűkkel íródtak, a lapok vonalazása pedig azt a benyomást erősíti bennünk, hogy valódi naplót olvasunk. Mindehhez olvasmányos stílus és remek humor társul, úgyhogy bizton állíthatom: a tinédzser fiú történetei a felnőttek számára is izgalmasak, a gyerekek pedig joggal imádják őket.

Itthoni könyvespolcunkon a legutóbb megjelent, 19. kötet, a Katyvasz című kapott helyet, amelyben egy csavaros nyári kaland, nagy adag családi dráma, egy hajmeresztő nyaralás, sok rejtély és egy hétpecsétes titok szálai fonódnak össze, felvonultatva a sorozatból jól ismert szereplőket. Mindehhez a szerző fanyar humora valódi fűszer. Remek nyári olvasmány lehet utazáshoz, vízpartra, esti olvasgatáshoz, sőt lustulós délutánokra is, amikor az ember legszívesebben csak nézne ki a fejéből, legfeljebb lapozgatna. A szerző egyaránt remekel benne mind a történetvezetés, mind az illusztrációk vonatkozásban, és az eseményeket pergetve találó társadalomábrázolást is ejt. Szókimondás és fricskaszórás jellemzi a naplóbejegyzéseket, a szereplők karakterábrázolása pedig bravúros. Rajtuk keresztül nemcsak Greg, hanem az egész Heffley család mindennapjait nyomon követhetjük, és azon kapjuk magunkat, hogy mindannyian jó ismerőseinkké váltak. Ráadásul fúrja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy egyéb kalandjaikat is megismerjük.

Bátran ajánlom hát kisdiákoknak, felsősöknek, sőt szülőknek is a Ropi-sorozatot, hiszen úgy kalauzol el az irodalom és a képregények világába, hogy remekül szórakozhatunk közben, és nemcsak olvasmányélménnyel leszünk gazdagabbak, hanem a vizuális kultúránk is fejlődik. Olvasás közben ráadásul eszünkbe sem fog jutni az okostelefonunk, ez pedig már önmagában is félsiker.