Azt mondják, eddigre mindent tönkretett, kertet, mezőt, már csak önmagát ajándékozhatja a nyár, utolsó napjait dobhatja ölünkbe. Pokoli nappalok erőpróbája, fülledt éjszakák csendje után a túlélők reménye – ugye szép lesz az őszünk?
2026. március 30., hétfő
Jegyzet
Voltaképpen nyugodt derűvel kellene tudomásul vennem, ha egy népesség jól érzi magát a bőrében, ott ahol van, s nem igazán érdeklődik a világ más dolgai iránt. A szakma felől közelítve azonban kissé másképpen áll a helyzet.
Nem a legracionálisabb időtöltéseim közé tartozik, hogy a még eszemben tartott virágneveket soroljam föl, vagy egykori kollégáim neveit. Nemrég a Révai új lexikona mind a 18 kötetét azért fürkésztem át, mert ellenállhatatlanul fúrta az oldalamat, hány olyan magyar vezetéknevű ember fordul elő benne, amely vezetéknevek egy-egy nemzet nevét vagy gúnynevét hordják.
Beleszól a mondataimba, atyáskodna, közben hagyja, hogy etessem. Az ebédet az ölembe löki, majd viccesen kérdez, hogy ki ez a javíthatatlan nő, aki szakálla hullámain a babszemekkel babrál?
A hullámok természetes ritmusban, a természet ritmusában érkeznek, verődnek halkan a parthoz, ütemes szívdobbanásokként. A reggeli fényekben, tengeren, az égbolt valahogyan tágasabb és magasabb, mint a síkságon, mondhatnánk így is: téresebb.
Divat lett kenyérért a szomszéd faluba karikázni, friss és meleg, de főleg, mert illúzió. Á, mondja Irma, ez sem igazi, és fintorral tolja félre a fogyókúra fő ellensége kenyeret.