Irma szerint életünk első tapasztalása a legfontosabb tudásunk is a jövőre nézve. Itt gyakran kell sírni, korán megszokjuk. Megtanuljuk, hogy vészkijárat és eszköz, ami néha fölöslegessé teszi a szót. Kell és kész. A kertek, a házak fölött a szél is sír, néha rossz gyerek módjára toporzékolásig. Ha beleéli magát, dühében a fák lombjába tép, rázza a rosszul rögzített ablaküveget, a góré tetejéről kiscserepeket dobál a gangra. Szelídebb pityergésében csak vörös és narancsszín vadszőlőlevéllel szórja tele a bukszusok szépen nyírt tetejét, amit az idén most érintett utoljára olló. Ugye mi szeretjük az őszt?
Készülődés-hangulat, lassuló mozdulatok. Soraink végső rendezésére kényszerít. Az ősz a kívánt pihenő a nyár őrülete és a tél félelmei között. Utóbbiak a végtelen sötétet hozzák fenyegető közelre, tudjuk, népbetegség a depresszió. Ködbevesző előzmények, borús történetek, amikben mindenki szomorú. Nem is! Itt attól sokkal rosszabb. A semmi fojtogat, amitől bár még tiéd a megszokott út, de már régen halottként járod. Közben pusztuló utcák elvadult kertjei, roggyant épületek, észrevétlenül elfogyó lakók árnyaival a falakon. Mondatfoszlányok: még ő is vitte volna valamire, ha elmegy innét! Halottról jót vagy semmit, teszi hozzá a másik, és ettől világos, hogy az általuk emlegetett ismerősnek már mindenre késő. Volt nyarunk, ugye? Féktelen szenvedély, tomboló vihar. Pusztító jégverés. A végletesség érzete váltotta a bármelyik percben elveszésre kész állapotot. Hangulat, túlcsorduló érzelmek. Életfák csonkítása. Jó, ha az ember még ilyenre is képes, isteni játékra. No de Jenő? Neki elvei vannak, mása sem, a nő helyett is mindent ő akar. A sok elv mind komoly, számára a nő csak mint a pokróc, naptej és papucs. Kell. Kellékek a nyárban, amikkel komótosabb az élet. Csakhogy ősz és tél is vár ránk, és másra is szükség lesz, például sok-sok tűzrevalóra. Jenőnek az idénre alig, Irma aggódva kérdezget, hogy mi hír a férfiról, mert ő nem tárgyal vele. Augusztus közepétől már úgy sem nőnek tovább a fák, mondta Jenő szeptemberben, és az alig karvastagságú akácfáinak törzse végénél levágott minden ágat. Lombos gallyak halma a betonon, a magasban néhány költözésre készülődő gyurgyalag méltatlankodása. Irma lélegzete a csonkítás láttán elakadt, értelmetlen pusztítás, kiabálta, erre Jenő minden fát kifűrészelt tőből.
A több éve elhanyagolt portáról még a legtávolabbi épület, a vasútállomás is egészen közelinek tűnik. A völgy fái közül csak a jegenyenyár emelkedik ki, amit abban az évben ültettek, amikor a kert néhai gazdája született. A faluban ugyanakkor több száz lombardiai jegenye is gyökeret eresztett. Nem egyetlen újszülött miatt történt a telepítés, legalább még hatvan gyerek nevét vezették be az anyakönyvbe, és nincs összefüggés a születések és a fásítás között. Véletlen egybeesés, mondja Irma és elsírja magát. Újabban mindenben megtalálja a sírnivalót, de a jegenyenyár miatt miért? Irma szerint a fák útjelzők, viszonyítási pontok, határkarók, célkereszt. Rügyek és korhadás közötti feszülés. Az ő apja tényleg miatta ültetett lombardiai jegenyét. Nem szerencse, inkább teher, örök tehetetlenség, keserűség és félelem. Annak a fának – elvárásnak – soha sem érhet a nyomába, mert olyan gyorsan haladni és olyan magasra jutni képtelenség. A fa hegye az égboltot karcolja, és még mindig menne, újabb és újabb rüggyel indít a magasnak, ötvenkét éve megállíthatatlan vágtában, föl! Korán kezdődött, szélesre táguló látószög, hizlalt kíváncsiság. A fát Napóleon terjesztette el az általa meghódított vidékeken. Ki volt az a Napóleon? Újabb nagyság. Hol van Lombardia? Mi az, hogy mediterrán? És forró nyarak képe előrevetítve, folyók neveivel, miközben a valóságban víziszony. A nyárfák vízpartot és meleget szeretnek, jól bírják a magányt. Ez utóbbi fontos, Irma azt mondja, ezt alaposan megjegyezte, végre egy egérút!
