A hullámok természetes ritmusban, a természet ritmusában érkeznek, verődnek halkan a parthoz, ütemes szívdobbanásokként. A reggeli fényekben, tengeren, az égbolt valahogyan tágasabb és magasabb, mint a síkságon, mondhatnánk így is: téresebb. Kevésbé lezárt, zavartalanabb.
Az időtényező is elhanyagolható, nincsenek szilárd viszonyítási pontok, elmosódnak órák és napok (merthogy viszont mennyi is például az időtáv egy regény első és utolsó mondata között). Tücsökciripelés a környező fákról, egyébként még szinte teljes a csönd, a nyugágyak érintetlenek, a napernyők egyelőre lekonyulva. Fél nyolc tájékán érkezik Split felől első állomására a komphajó, s ekkor hirtelen benépesül a környék. A jármű hatalmas testéből targoncákra, teherkocsikra rakják az árut, a benzinkúthoz befut a friss újságokat hozó autó is, közben megtelik a kávézó, innen kényelmesen megfigyelhető minden, a hátizsákokkal, gurulós kofferekkel bajlódó újonnan érkező turisták például, akik aztán szétszélednek különféle irányokba. Közben a nap már magasabban áll, megjelennek az első strandolók is. Néhányan merészen azonnal megmártóznak a számunkra még hűvös vízben, de közülük egy sem idevalósi. Mint kiderül, a dalmátok amúgy is csak májusban meg októberben fürdenek a tengerben, amikor a víz „csipkedi” (ahogyan ők mondják: zrnjkati) a bőrüket. Ami nekünk, tiszaiaknak dermesztő, az nekik langyos. A strandon most már mozgolódás. Megérkezik rosszfiú, apró kavicsokkal dobálja az öccsét, aki végül könyörög, egy pillanatban a szeméhez kap, de rosszfiú folytatja a sorozatot, közben vigyorog, nagyon szellemesnek találja a műveletet, s a jelenet mindenképpen tovább tartana, ha nem közeledne kajakon egy ismerős kisgyerek, rosszfiú úgy tesz, mintha segíteni akarna, de aztán egy hirtelen mozdulattal kifordítja a gyerkőcöt a kajakból. Más irányból lassú léptekkel közelít a vásott fiú, sunyin kémlel, felfedez egy leereszkedő lepkét, kaviccsal veszi célba, de nem talál, a lepke elrepül. Ekkor lép vízbe a mintafiú, ő is úgy tizenöt-tizenhat éves lehet, komoly, méltóságteljes, szinte elvárja, hogy a tenger megdicsőüljön, amint hozzáér. A mintafiú a mintacsalád tagja, elől az apa már derékig a vízben, komoly, ápolt, kissé mögötte a feleség, ő is szótlan, azonfelül minden feltűnés nélküli, őt követi a lány, szép, de nincs benne semmi kihívó, inkább illedelmes, a sort – amolyan biztonságos utóvédként – a mintafiú zárja, aki ügyet sem vet a rosszfiúra meg a vásott fiúra. Néhány perc múlva friss jelenségként leteríti csillogóan fehér törölközőjét az a dél-koreai lány, akire már tegnap is felfigyelt a nyaralóhely állandó publikuma. Enyhén kreol bőrszín, mandula-szemek, kék bikini és türkizkék jókora szalmakalap. S mindehhez illően világoskék szandál. Mindenesetre ma ő a strand szépe. Kiteljesedőben egyébként a bábeli hangzavar is, olasz, német, angol, orosz és horvát szavak röpködnek a levegőben. Mellettünk egy ötgyerekes magyar család. A két nagyobb csemete már tud magára vigyázni, a legkisebb még gyerekkocsiban, viszont az öt és hét év közötti Misi és Matyi állandóan elkószálnak valahová, a strand visszhangzik a szülők szólongatásaitól: „Misi, ne menj a vízbe, Matyi, gyere vissza!”. A második-harmadik naptól már néhány család is aktívan részt vesz a keresési mozgalomban, szinte kórusban mondjuk: „Misit amott láttuk, egy gyerekcsoportban, Matyi meg, lám, elbújt az egyik nyugágy mögött”.
A néhány méternyire mögöttünk lévő pizzériában állandóan szól a zene. Most éppen Arsen Dedić énekel. Nos, valahol a kilencvenes évek közepén M. Gézáéknál finom illatok jelezték, rövidesen elkészül a vacsora. Nyár volt akkor is, minden derűjével, a Damjanich utcai lakás ablakából rálátás a Városligetre, lankadatlan a pesti forgalom, buszok suhannak gyors egymásutánban, s állandó mozgásban a járókelők hangyabolya. Béke mindenütt. Bor az asztalon, fél üveggel már elfogyott. M. Géza akkor tette fel a Dedić-lemezt; megszólalt hirtelenében egy szétvert ország minden egykori illúziója, egy hang megidézte a kirándulásokat, nyaralásokat, a háború révén kirekesztett távoli arcokat, a kényszerű emigráció adalékával. Dalmácia, és egyáltalán a horvát tengerpart soha nem tűnt távolibbnak, mint akkor. Most magától értetődően, időt törlően szárnyal a dal: Ovo sve što znaš o meni / To je stvarno tako malo. De lassan ezzel a kicsivel is beérjük.
