2024. április 24., szerda
GYŰRŐDÉSEK

A kenyérillatú Bácska emléke

Illés Sándor születésének 110. évfordulójára

Zárt parasztarcok, a félelemmel teli tekintetek kísérnek. […] továbbra is hiszek abban, hogy szívünkben tiszták maradnak mindig azok a régi kis patakok, és örökké illatoznak gyermekkorunk hársfái. (Illés Sándor: „Ne sírj nagyapa…”)

Száztíz évvel ezelőtt, 1914. február 12-én született Temerinben Illés Sándor magyar író, újságíró, Bácska XX. századi történelmének rendíthetetlen krónikása. A középiskoláit és az egyetemet Belgrádban végezte, 1936–1941 között a zombori Új Hírek felelős szerkesztője, majd a Délvidék című lap főszerkesztője volt. A második világháború alatt a keleti fronton haditudósítóként szolgált, a Honvéd című lap szerkesztője volt. Életét végigkísérte annak az 1944 késő őszi éjszakának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz.” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. A pazovai vasútállomáson nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó, volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – mintha minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? […] Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek. Közben Sirató (1977), Akikért nem szólt a harang (1991) és az Irgalom nélkül (1994) című munkáiban megírta a partizánvérengzés Temerin-környéki történetét is.

A Búcsúzik a kapitány (2006) című könyvében olvasható Mesék az írógépről című elbeszélésében írta: hatvanhetedik éve szolgál a keze alatt az írógépe, „fegyverem és kiáltásom, olykor turbékoló szelíd galambom, amely a tenyeremből eszik”. Elevenen élt emlékezetében az a boldog nap, amikor a zombori Új Hírek főszerkesztője kellő lelkesedéssel átadta neki a masinát: „Sándor, használd egészséggel és hittel a szívedben!” – mondta, nem is sejtve, hogy a betűk titkait rejtő billentyűk mögött egy hatalmas, harminchárom kötetnyi történet rejlik. „Míg a fronton jártam – írta hat évtizeddel később Illés Sándor –, szétdúlták a szerkesztőséget, de ezt a gépet nem vitték el a partizánok, mert egy jóakaróm a cserépkályhába rejtette. […] Így maradt meg. Én meg úgy, hogy egy zivataros éjszakán átvergődtem a határon. A Bácskából szöktem haza, Magyarországra.”

Az Éjszakai látogató című elbeszélésében úgy fogalmazott: történetei megírásakor a szülőfalujából, a régi házból röppen föl a képzelet szárnyán. „Mi, a mamával ketten a kiskonyha küszöbén ülünk, apám nekitámaszkodik a kútkávának, a Szüle előhozta a szobából a fonott kis székét, azon gubbasztott ölbe tett kézzel.” A nagyapa a pincében járt, hozta a borral teli füleskorsót, sorra kínálta a családot, aztán az égre pislantva azt mondta: „Ma éjszaka megint nyugtalan álmom lesz… Tegnap is bikákkal álmodtam. Teli hold van.”

A tárogató halála című írásának hőse Balázs Pista napszámos a padláson, a régi holmik között kutatva talált egy tárogatót. Megtanult rajta játszani, langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta: Krasznahorka büszke vára… Szomszédjai mint valami leírhatatlan csodát, ámulva hallgatták a régmúltról éneklő tárogatót. „Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában – írta Illés Sándor fölidézve a hetven évvel korábbi emlékeit. – Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanultunk a szerb gimnáziumban.” Majd így folytatta: „Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak – s magyar, aki bizakodik a jövőben. Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó. Tragikus vége lett. A tárogató egy idő múlva elnémult. De egy este, 1944-ben, egy őszi este ismét megszólalt. Balázs Pista kiült a gang lépcsőjére, és elsiratta az unokáját, akit a szerb partizánok megöltek. Azokban a napokban több mint negyvenezer ártatlan magyart végeztek ki a partizánok a Vajdaságban. Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka. De másnap két partizán kopogtatott be Balázs Pista házának kapuján. A hangszert keresték. Merthogy az is magyar. Megtalálták, és összetörték, majd tűzre dobták. Elégett. Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom.”

Illés Sándor Újvidéki kaland (1995) című könyvében ismét megjelentek a szülei: „A mama mindig velem van, a kezemet fogja, végigkísér egész életemen. […] Molnár Marcella. Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kékszemű csodálkozás kitárulkozása a világra.” (A mama neve) Apja alakja is egyre hatalmasabbra nőtt a múló időben: „Nekem büszkeségem volt az a sovány parasztember, aki szakadt bocskorban járta a barázdát az eke után, aki szép mozdulatokkal vetette a magot, kaszálta a lucernát és aratott, gondozta az állatokat, és aki beszélni is tudott velük. Amikor a lovak fülébe dünnyögött, azok a vállára hajtották a fejüket.” (A legerősebb ember) Nyáron a tarlókon, a búzamezőkön dobogott az élet szívverése: az emberek a kenyérnek valót takarították be, és ez szent munka volt. A levegőnek is kenyéríze volt, szinte bele lehetett harapni ilyenkor a nyárba.

Hosszú évtizedek óta úgy olvasom Illés Sándor könyveit, mint a nagy klasszikusaink – Szentkláray Jenő, Dudás Gyula, Iványi István vagy Érdujhelyi Menyhért – műveit, megtalálom bennük délvidéki magyarságunk történelmének legsúlyosabb kérdéseit. A 110 évvel ezelőtt Temerinben született Illés Sándor nemcsak az irodalmunknak és a hírlapirodalmunknak, de a magyar történelmünknek is része, örökségünk fényes csillaga.