Mámoros tücsökkoncert lengi be a búcsúzó koranyári nap utolsó világos óráit, amihez két oktávval feljebb bekapcsolódnak a vérmesen támadó szúnyogok. Valamelyik udvarból éhes kutyák vakkantása koccan a falba. Az integető szelíd napsugarak már csak langyosan simogatják a háztetőket és a fák lombjait, aztán narancsos árnyalatra festik az utcák oszlopait. Ilyenkorra általában sokáig tartja magát a nappali meleg. Kivéve az idén. Az aszály ellenére a szellőjárta esték jelentősen lehűlnek. Jól esik a nagyi barnás és rózsaszín fonalból, kézzel kötött régimódi kardigánja a gerincnek.
Valaha ilyen idő tájt a legtöbb falubeli és külvárosi utcában kis párnákon a sámlikon tanyázva gyülekeztek a szomszédok átbeszélni az aktualitásokat. A gyerekek hallgatództak, és közben labdáztak, fociztak, tollasoztak, ha az utcabeli bokrok és fák alkalmassá tették felhőtlenül bújócskáztak. A vidám társalgásba belefértek a viccek, a receptek, a valós hírek, vagy az élénk fantáziával dúsítottak. A különc szomszédokról, a kicsapongó menyecskékről, félrekacsingató férjekről. A régi világ ugyan mára jelentősen megkopott, sok minden változott körülöttünk. A közösségeink sem, amik valaha voltak, sok helyen már nem divat az esti tanyázás. Aztán a minap volt alkalmam felfigyelni arra, hogy azért még vannak olyan települések, ahol nem tűnt el ez a hagyomány. A szomszédos faluban például manapság is több utcában lehet találkozni esti tanyázókkal. Idősebbek, de fiatalabbak is ücsörögnek az alkonyatban. Egymás felé fordulva - láss csodát - beszélgetnek. Sutyorognak, megfigyelik aztán követik a fejükkel az arra elhaladókat. Tárgyalják ki azt, aki éppen belefut a képzeletbeli pókhálójukba és akit ismernek. Hetedíziglen, a családtagok minden bűnével és jócselekedetével együtt. Lehet ezen bosszankodni, vagy szimpatizálni az ilyen helyzeteket. Mégis, az én szívemnek öröm, hogy a televízió, az internet, az okostelefon, azaz a mindenféle szemfényvesztő kütyük világában nem halt ki ez az évszázadokkal ezelőtt is már élő, közösségi találkozási pont.
