Pompás színekben tündöklő őszi tájakon utaztunk Szabadkáról Zomborba Herceg János ünnepére. Az út menti fák, a nyári fáradalmakat pihenő mezők, a távoli erdők ilyenkor mutatják meg a Bácska minden látható és rejtőzködő szépségét. Mint ahogyan megmutatta az őszi verőfényben minden szépségét az egykori vármegye székvárosa, Zombor is, az évszázados épületek ma is ontják magukból a történelmi bölcsességet: ha otthonodnak szeretnéd érezni a vidéket, építsd bele a magad, és a közösséged szellemét. A város utcáin és terein újra a maga valóságában éltem meg a kiegyezés utáni, polgárosodó Délvidék végeláthatatlan csodáinak sorát. Az egykori Vármegyeház, az Erzsébet Szálló, a Városháza, a Kaszinó palotája, a Magyar Olvasókör és a Népszínház épülete, a templomok égbe nyúló pazar tornyai egy letűnt világ elbűvölő szépségét villantották föl előttünk, s mi újraéltük az egykori Czobor Szent Mihály minden csodáját, s boldogan léptük a néhai kiválóságok, Tóth Kálmán, Dömötör Pál, Jeszenszky Dezső, Evetovics János, Margalits Ede, Rácz Soma, Radits György, Roediger Lajos, Veljko Petrović, Muhi János és Herceg János lába nyomát.
A Bielitzky Károly Városi Könyvtár Dunatáji Herceg János Napok elnevezésű rendezvényére érkeztünk a városba, s a pompás épület falai között az egykori igazgató, Herceg János szólította meg az érkezőket. És én emlékeztem az Illés Sándor szerkesztette Délvidék című lap 1941. december 31-i számában közölt Látogatás a zombori Városi Könyvtárban című terjedelmes interjúra, melyben az intézet új igazgatója, Herceg János bejelentette: kilenc hónapi szünet után, a tartalmában megújult könyvtár újra várja az olvasóit. A beszámoló névtelen szerzője hosszan idézte a bejárat falait díszítő felírásokat: „Legjobb barát a könyv.; Ne csak szórakozz, tanulj is!; Ismerd meg a magyar sorskérdéseket, és többek között még ez: Szeressük azt, ami a miénk.” Ez utóbbit Szenteleky Kornél, a délvidéki irodalom korán elhunyt vezére írta örök emlékeztetőül, „ezzel akarta biztatni a délvidéki magyar közönséget, ezzel akart megbecsülést szerezni, szeretetet és megértést kicsalni a sokszor hideg és közönyös magyar szívekből” – olvasható a beszámolóban. „Igen, szeressük azt, ami a miénk – mondja Herceg János, a könyvtáros –, a délvidéki írók műveit is igyekszünk megszerezni, ők adják az elmúlt huszonhárom év kultúrtörténetét. Az ő műveik nélkül délvidéki könyvtár hiányos lenne. De most már sokkal több a miénk, mint az a néhány könyv, ami itt jelent meg, most már miénk az egész magyar irodalom; hozzáférhetően, szabadon a miénk, s hogy szeretnünk kell, azt talán fölösleges is mondani.” Régi idők története szólított meg a könyvtár termeiben. „Nézd csak – mutat Herceg a hatalmas polcokra –, a Halotti Beszédtől József Attiláig kifejezésre jut az egész élő magyar irodalom.” Mellettük ott sorakoznak Kosztolányi Dezső és Babits Mihály munkái is. „Ha a prózával még melléjük állítjuk Móriczot és Szabó Dezsőt, ötven év múlva az olvasók az ő műveiken keresztül tökéletesen érzik majd a kort, a társadalmi viszonyokat.” A zombori Városi Könyvtár azóta a teljes XX. század magyar és szerb irodalmának remekeivel vált gazdagabbá. A könyvtárigazgató Herceg János hozzátette: az 1880-as évek elejéig a Városi Könyvtár jellege német volt, később kaptak helyet a magyar és a szerb kiadványok.
„Könyvtárunk tehát háromnyelvű, ami ismét ritkaság kisvárosi könyvtárnál. Mint más könyvtáraknak, úgy nekünk is vannak francia, angol, olasz, orosz stb. könyveink, de közel sem ilyen számban, mint a német és szerb könyvek, amelyek önállóan és függetlenül is komoly könyvtárat jelenthetnének.”
Másnap a pazar délvidéki ősz fényeiben Ószivác felé vettük utunkat, s fölcsendültek bennem Laták István Zombor felé őszi hajnalban című 1941-ben közölt versének halkan csengő sorai:
Huzat rázogatja ablakunk függönyét,
Míg az üvegről töröljük a ködöt.
Kinézünk. E táj örökéletű volt s marad,
Már híznak, duzzadnak a régi rögök.
Különös tájak lelkét visszük magunkkal,
Vonatunk nem is zakatol, csak szalad,
Óriás léptekkel lépked a szívünk
A táguló szürkéskék égbolt alatt.
Ködből bontakozik az izmos, barna táj,
Egész környékünk életnek gyürkőzik,
Mint másnap a menyasszony, ha fátylát veti.
– A pirkadatban egy árny suhan. Magot hint
Pezsdítő jó szellemed, Szenteleky.
Szenteleky Kornél „pezsdítő jó szellemének” üzenete kíséri további utunkat az író és utódainak, a délvidéki magyar íróknak az ünnepére. Ószivácon minden együtt lesz, ami ma érték az irodalmunkban.
Szenteleky Kornél pályája derekán, életének negyvenedik esztendejében, 1933. augusztus 20-án halt meg. Két nappal később a délvidéki magyar írótársadalom hozzá hű csoportja kísérte utolsó útjára az ósziváci temetőbe. Sírjánál az óbecsei Cziráky Imre búcsúzott tőle, gyászbeszédében elmondta: ő volt az, aki „lelket tudott lehelni a nehéz mozgású vajdasági rögbe, és ma, hogy vagyunk, hogy már ennyire vagyunk, azt elsősorban neki köszönhetjük.” Talán éppen az Isola Bella című regénye jutott az eszébe, amikor hozzáfűzte: Szenteleky a maga életével mutatta meg: „Mégiscsak a szeretet az egyedüli, mely megmarad túl a harcon, túl az életen, mégiscsak a szeretet mozgatja a Napot és a többi csillagokat. […] Mi pedig bús bácskai ákácok legszebb, legillatosabb virágunk lehulltán boruljunk össze sírva.”
Szenteleky eszméinek követői ugyanebben az évben, 1933. október 29-én Nagybecskereken a Magyar Közművelődési Egyesület közgyűlésén megalakították a Szenteleky Társaságot. Az önszerveződési szándék azonban nem járt eredménnyel, az akkori szerb hatalom a Szenteleky Társaság működését nem engedélyezte. Így történhetett, hogy 1937. augusztus 21-én Szenteleky Kornél halálának negyedik évfordulóján a Szivácon összegyűlt írók újfent a Szenteleky Társaság megalakítása mellett döntöttek.
Szeptemberben az Újvidéken megtartott alakuló ülésre negyvenketten mentek el. A másodízben létrehozott Társaság elnöke ismét Draskóczy Ede lett, alelnöknek pedig Cziráky Imrét választották. A feladatot Draskóczy Ede a Kalangya 1937. októberi számában megjelent Összefogás című írásában újra megnevezte. A kultúra történelemformáló erejéről szólt, amikor kifejtette: „A kultúra növényét, amely itt nőni akart, elégették a történelem tűzvészei, elnyelték az idők földrengései, és a békés időkben elnyomták a buja haszonnövények. […] Mi nem a magunk sebeivel dicsekszünk lázári siránkozással, csak a történelem siralmas leltárát panaszoljuk. Mert a mi munkánk itt nem a folytatás kényelmes kötelessége, hanem az elölről kezdés keserves vergődése. Ebben a küzdelemben hihetetlen nagy erőnk egyetlen hagyományunk: Szenteleky Kornél.” Szenteleky Kornél sírjánál a gesztenyefák árnyékában újra átjárta lelkünket az író szellemi nagysága.
Nyitókép: Zombor, Szent Háromság tér (Mák Ferenc archívumából)
