Kislányként gondtalanul bukdácsoltam a homokban végig a parton. Eszembe se jutott, hogy mekkora a hasam, összeér-e a combom, látszik-e a narancsbőr rajtam. Csak a víz, napsütés, játék és a homoktól a fogam alatt roppanó barack számított.
Aztán valamikor az évek során megérkezett a strandtest fogalma. Egy elvárás, amit nem én találtam ki, mégis úgy éreztem, kötelességem megfelelni neki. Számomra ez olyan, mintha a testemnek egész évben joga lenne olyan formában és méretben létezni, ahogy szeretne, nyáron viszont kötelező lenne valami tökéletesre formálni.
De mi is az a strandtest? Ha a reklámokat kérdezed, akkor az egy tökéletesre retusált, hibátlan bőrű, feszes test, ami akár egy magazin címlapján is megállná a helyét. Ha engem kérdezel, akkor egy újabb olyan, nőket és férfiakat is egyaránt érintő nem realisztikus elvárás, amely nemcsak önképünket csorbítja meg, de ezáltal a különböző előfizetéses fitnesz- és csodadiéta-programok és még a divatipar is jót keres rajtunk. Nem beszélve a strandtest kategóriájából „kizártakról” – mint például az idősek, anyukák, önhibájukon kívül túlsúlyos személyek, valamilyen testi fogyatékkal, látványos sérüléssel élők –, akik akárhogyan is próbálkoznak, elérhetetlen ez az ideál. Nem azért, mert lusták vagy fegyelmezetlenek, hanem mert emberek vagyunk, nem kirakati babák. A testünk alapvetően nem dísz – bár sokféleségünk igenis dísze ennek a világnak –, hanem az a csodás eszköz, amely lehetővé teszi, hogy ússzunk, napozzunk, sétáljunk, játszunk a gyerekeinkkel vagy csak heverésszünk a törölközőn.
Persze, könnyű ezt mondani. Nehéz teljesen függetleníteni magunkat a folyamatos nyomástól. Minden évben újabb termékek, edzéstervek és varázsdiéták próbálják elhitetni velünk, hogy nem vagyunk elegek. De az önbizalom nem a kilók számán vagy a centiken múlik, hanem azon, hogy elfogadjuk, a testünk változik, egyedi, és teljesen rendben van úgy, ahogy van.
Ne tévesszen meg a látszat, kedves Olvasó! Jómagam sem voltam ezzel mindig így. Tizenéves koromban a medence, a part egyenlő volt számomra a pokol kilencedik bugyrával. Törölközővel takargattam magam, ha a vízben voltam, akkor nyakig benne, és néha még leülni se mertem, nehogy lássák, hogy hömpölyögnek egymásra a hurkáim. Miután már minden létező diétát kipróbáltam, önsanyargatásomnak szinte egyik napról a másikra vetettem véget főként dacból, de eszembe jutott bennem még mindig elő pindurka énem is, aki csak jól akarja érezni magát családjával, barátaival, de még egyedül is.
Huszonnégy éves, túlsúlyos nőkezdeményként így inkább veszek egy olyan fürdőruhát, amiben jól érzem magam, nem pedig olyat, amiben mások szerint „karcsúbbnak” tűnök. A nap végén a szívem dobog, lábam visz előre, elfoglalom helyem ebben a világban – tehát van testem. Ha testem van, akkor strandtestem is!
