2024. április 20., szombat

Fölöttünk megvakultak a csillagok

Silling István: Bácskai emlékezések

Páratlanul szép történeti irodalma van a Délvidék elmúlt évszázadainak, múltunk lelkes kutatói – Bárány Ágoston, Böhm Lénárd, Dudás Gyula, Dudás Ödön, Érdujhelyi Menyhért, Fridrik Tamás, Iványi István, Margalits Ede, Milleker Bódog, Ortvay Tivadar, Szentkláray Jenő és társaik – országos hírű történeti munkáikban mutatták be a táj lakóinak a megmaradásukért vívott hősies küzdelmét. Tragikus korokban az utódok a történeteikből merítettek erőt a talpra álláshoz, az újrakezdéshez. Bemutatott történeteik nyomán úgy tűnt, a folyton ismétlődő véres háborúk, üldöztetések és hányattatások után népünk rendre megtalálta az új otthonteremtés lehetőségét. Silling István most megjelent Bácskai emlékezések – Levéltáriádák (2023) című könyvének hősei azonban a saját életükkel egészen mást bizonyítanak.

A szerző korábbi, Duna menti életünkről – Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről (2020) című kötetében megjelent Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól című tanulmányában kiemelte: Trianon után 310.490 magyar került a délszláv államba, a Bácska népességének 43,2%-a volt magyar. A dobrovoljacok betelepítése azonban átalakította a magyarság életét is. Nyugat-Bácska addigi lakosságának nagy hányada német nemzetiségű volt, de még 1920 után is harminchét település közül csak kettőben volt a szerbség többségben, hétben a magyar, háromban a sokác, míg huszonötben a német lakosság száma igen jelentős volt, bár nem volt mindenütt 50% feletti. 1944 után azonban ez is megváltozott: a kivégzett és elüldözött németek házaiba Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából, Montenegróból és Szerbiából 126.323 szerbet telepítettek.

Ezúttal azonban a történetek jóval korábbi időkben kezdődnek; a XVII. század végén a török megszállás alól fölszabadult dél-magyarországi területek az osztrák korona fennhatósága alá kerültek. A vidék az évszázados háborúk után lakatlanná és „gondoskodó gazda nélkülivé” vált. „A pusztaságot a bécsi udvar eladta, s a pénzesebb érdeklődők óriási területek birtokosaivá lettek.” A vidékre érkezett Boskovitz úr is, az elnéptelenedett és elhanyagolt határból akkorát hasított ki legelőnek, hogy a délről érkező, a Balkán hegyi falvaiban összevásárolt állataikkal Bécs felé tartó marhahajcsárok nyugodtan megpihentethették csordáikat a vidéken. Az új honfoglalás kora volt ez, amikor „az újgazdag földbirtokos családok igyekeztek kellő társadalmi megbecsülést szerezni maguknak új hazájukban. Szép udvarházakat, kastélyszerű épületeket emeltek, jótékonykodtak az egyház irányában, mind a katolikuséba, mind a pravoszlávéba, hogy a megyék uraságai és a klérus kellő tisztelettel vegyen róluk tudomást, fogadja be őket.” Ekkor kezdődnek a kiemelkedő családok történetei.

Szabadka, 2023, 194 oldal

Szabadka, 2023, 194 oldal

A Bácskai emlékezések egyik hősének ükapja a Sümeghy előnevet még II. József császártól kapta. A birodalmát bejáró uralkodó kellő derűvel nézte a város lovasbandériumának legnyalkább legényét, aki őt a Bajai-kapunál ékes németséggel köszöntötte, mire „magához rendelte a ferences kolostorba, hogy véle ebédezzen grófok, kanonokok és a gvárdián társaságában”. Ennek az ünnepi eseménynek lett a következménye, hogy a Keéryek nemzetsége büszkén viselhette a kellő méltóságot jelentő előnevet. Trianon után dr. Sümeghy Keéry Ferenc Pancsova városának lett előkelő polgára, mi több: a második világháború alatt kinevezték őt Torontál megyei főorvossá Nagybecskereken. A gyermeke visszaemlékezése szerint „alig kezdte meg munkáját új helyén, amikor a vidéket más országhoz csatolták. Apa ugyan letette a szerb hűségesküt, de csak egyszerű kórházi orvosként dolgozhatott tovább.” (Családi följegyzések).

A Hammerl patikus család története is évszázadokra nyúlik vissza; a nagyhevesi patikát a XIX. század utolsó éveiben a grazi egyetem elvégzése után ifjú gyógyszerészként még Adolf Hammerl nyitotta. „Családjában nem volt gond a vidék nyelveinek használata, hiszen édesapja, a városka ékszerésze egyaránt beszélte a magyart, a szerbet és a németet, bár a maga anyanyelve a sváb dialektus volt.” A Hammerl család kései leszármazottjának élete ezen a vidéken torkollik a tragédiába (A patikus).

A Téglagyáriék című történet bevezető sorai szerint „a legrégebbi famíliák, akik az első telepesek leszármazottai voltak, megmaradtak régi társaságukban s evangélikus hitükben a piactér környékén épült régies, de jól gondozott családi házaikban, örökzöld sövényekkel övezett udvari filagóriáikban”, innen bocsátották útjukra a nemzedékek sorát. Ferdinand Müller szülei jól menő téglagyárának boldog várományosa volt. „Családi házuk homlokzatán fényes, kék liliomok díszlettek a kacskaringós indák végein, ahogyan azt Franzi bácsi megálmodta a század elején.” A második világháború után azonban Ferdinand Müller édesanyjával, született Wuilhelmina Mayerrel került a Gádorban létesített sváb lágerbe. Silling István új könyvének tanúsága szerint: 1944 után a németek eltűnésével a Nyugat-Bácska teljesen elveszítette valódi néprajzi arculatát.

Hogy hol is járunk voltaképpen, a sorsformálta történelmi magyar tájak melyik szegletének hősei vallanak Silling István Bácskai emlékezések című könyvének tizenöt fejezetében, az a maga valódi komorságában a kötetzáró Vissza című történetből derül ki: a gazdát gyakran cserélő, ingatag Délvidék hősei vallanak a sorsukról. A világ tengelye errefelé is olykor fordul egyet, ilyenkor azonban „kicsorbult vödrében nem hoz frissítő vizet a kiismerhetetlen mélyből, csak szárazon nyikorog, talán ezer év óta, hogy beleszédülnek az amúgy sem józan itt lakók”. A vendégmunkásként eltöltött életére visszatekintő hontalan és otthontalan hősök egyikének elmondása szerint: „Amikor az ország déli része fölött megvakultak a csillagok, akkor hagytam el a szülőföldem.” S bár öreg korában visszatért, nyugalmat nem lelt: „most újfent azon tűnődöm, hogy nekem itt már nincs semmi keresnivalóm. Indulnom kellene. […] A fények egyre fogynak, és fejemet újra súrolja a gonosz sötétség.”

A kötet alcíme, a Levéltáriádák azt sejteti az olvasóval, hogy Silling István Bácskai emlékezések című könyvében olvasható szomorú, sokszor tragikus élettörténetek részleteit – a történetíró elődökhöz hasonlóan – levéltári forrásokból merítette. Mégis: mennyire mások ezek az élettörténetek!