Amikor délben az egész földkerekségen megszólalnak a templomok harangjai, kevesen gondolnak arra, hogy a déli harangszó története immár ötszázhetven éve összefonódik Nándorfehérvár győzelmének emlékével. Az 1456. július 22-én a többszörös túlerő ellen kivívott diadal a magyar történelem egyik legfényesebb haditette, jelentőségét pedig a kortársak is felismerték. Konstantinápoly 1453-as eleste után a keresztény világ nyugtalansággal figyelte II. Mehmed szultán hódításait. Sokan attól tartottak, hogy Magyarország lesz a következő célpont, s ha a déli végvárak elesnek, megnyílik az út Európa belseje felé.
Ebben a fenyegető helyzetben emelkedett ki Hunyadi János alakja. Élete addig is szinte megszakítás nélküli küzdelem volt. Az 1448-as rigómezei vereség sem törte meg: az azt követő években kitartóan erősítette a déli határvédelmet, mert tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb az Oszmán Birodalom teljes erejével Magyarország ellen fordul.
Nyugaton azonban kevesen ismerték fel a veszély nagyságát. A keresztény uralkodókat saját konfliktusaik kötötték le, a közös fellépés pedig lassan bontakozott ki. A leghatározottabban III. Kallixtusz pápa szólalt fel. Arra buzdította a keresztény fejedelmeket, hogy tegyék félre ellentéteiket, mert nem egy ország, hanem az egész keresztény világ védelméről van szó.
A pápa Magyarországra küldte Kapisztrán János ferences szerzetest és Carvajal bíborost. Kapisztrán fáradhatatlanul járta a városokat, falvakat. Prédikációiban bűnbánatra, megtérésre és összefogásra hívta az embereket. Nemcsak harcosokat toborzott, hanem hitet és reményt öntött azokba, akik úgy érezték, elérkezett a kereszténység nagy próbatétele.
A főurak közül sokan távol maradtak, a nép azonban megmozdult. Parasztok, mesteremberek, diákok és szerzetesek ezrei álltak Kapisztrán zászlaja alá. Katonai tapasztalatuk kevés volt, hitük azonban annál erősebb.
1456 tavaszán megérkezett a hír, amelytől mindenki tartott: II. Mehmed hatalmas sereggel Magyarország ellen indult. Hunyadi János minden erejét a magyar Szent Korona országainak déli kapuját jelentő Nándorfehérvár védelmére összpontosította. Július első napjaiban a szultán serege körülzárta a várat a szárazföldön és a Dunán, az oszmán tüzérség pedig szünet nélkül rombolta a falakat. A támadók gyors győzelemben bíztak, a vár kapitánya, Szilágyi Mihály és emberei azonban rendületlenül kitartottak.
Hunyadi János eközben lázas sietséggel gyűjtötte össze embereit és hajóhadát. Jól látta, hogy amíg a törökök uralják a Dunát, a vár felmentése szinte lehetetlen. Ezért elsődleges célja a folyami zár áttörése és az utánpótlás bejuttatása volt.
Július 14-én került sor a döntő vízi ütközetre. Hunyadi hajói elszánt rohammal törtek a török flottára. Az órákig tartó harc végén áttörték a dunai blokádot, több ellenséges hajót elsüllyesztettek, a többit pedig menekülésre kényszerítették. Másnap Hunyadi embereivel együtt bejutott a várba, amelynek védői új reményt kaptak.
Korabeli feljegyzések szerint, miközben a Dunán tombolt a csata, Kapisztrán Szent János a parton összegyűlt keresztesek élén térdre borulva imádkozott. A ferences szerzetes és követői szilárdan hitték, hogy a győzelem végső soron az Úr segítségén is múlik. Ez a hit adott lelki erőt azoknak az egyszerű embereknek, akik rövidesen a kor egyik legerősebb hadseregével kerültek szembe.
II. Mehmed azonban nem mondott le tervéről. Az ostrom egyre hevesebbé vált. A nehézágyúk napokon át folyamatosan rombolták a falakat, az ostromárkok pedig mind közelebb húzódtak. Július 21-én a szultán kiadta a támadás parancsát. A törökök több helyen áttörték a külső védelmet, s betörtek a városba. A harc utcáról utcára, falról falra folyt, de a védők emberfeletti kitartással visszaszorították őket. A hagyomány ehhez a küzdelemhez kapcsolja Dugovics Titusz önfeláldozását is, aki inkább a mélybe vetette magát a török zászlóvivővel, mintsem hogy az oszmán lobogó a vár falára kerüljön.
Az ostrom legnehezebb napja azonban még nem ért véget. A döntő ütközet csak másnap következett, amikor egy váratlan esemény eldöntötte az ostrom sorsát. Július 22-én reggel Hunyadi János még nem készült döntő ütközetre. Terve az volt, hogy megszilárdítja a vár védelmét, s kivárja a kedvező pillanatot. A történelem azonban másként alakult.
A déli órákban néhány keresztes önkéntes váratlanul kitört a várból, s összecsapott a török előőrsökkel. A kezdetben jelentéktelennek tűnő összetűzés hamarosan általános harccá szélesedett. Egyre többen csatlakoztak a támadókhoz, s mire Hunyadi értesült a történtekről, már nem lehetett megállítani őket. A hadvezér azonnal felismerte, hogy a váratlan helyzetből győzelem születhet. Személyes vitézségével is példát mutatva csapata élére állt, a török tüzérségre rontott, elfoglalta az ágyúállásokat, majd az ellenség fegyvereit saját gazdáik ellen fordította. Az ostromlók hadrendje felbomlott.
Kapisztrán Szent János eközben a keresztet magasba emelve vezette előre keresztes seregét. Nem hadvezérként, hanem lelki pásztorként állt emberei élén. Arra buzdította őket, hogy ne féljenek, hanem bízzanak Krisztusban, akiért és akinek szent nevében harcolnak.
A hódító jelzővel illetett II. Mehmed szultán személyesen próbálta feltartóztatni a magyar ellentámadást. Testőrségével együtt vetette magát a küzdelembe, ám súlyos sebet kapott. Hiába vetette be tartalékait, serege már nem tudta visszaszerezni elvesztett állásait. Estére a hatalmas oszmán had rendje felbomlott, a visszavonulás pedig meneküléssé változott.
A nándorfehérvári diadal híre napok alatt bejárta Európát, a templomokban pedig hálaaadó istentiszteleteket tartottak. III. Kallixtusz pápa már az ostrom előtt elrendelte, hogy a templomokban naponta harangozzanak, a hívek pedig imádkozzanak a fenyegetett kereszténységért és a védők győzelméért. Mire a rendelkezés Európa távolabbi vidékeire is eljutott, Nándorfehérvár már megmenekült. A könyörgésre hívó harangszó így hamarosan összefonódott a győzelem emlékével, s ebből a hagyományból alakult ki a ma ismert déli harangozás. III. Kallixtusz Urunk színeváltozásának augusztus 6-i ünnepét is kiterjesztette az egész nyugati Egyházra, hálát adva a súlyos veszedelem elhárításáért.
A győzelmet azonban hamarosan gyász követte. A táborban kitört pestisjárvány augusztus 11-én Zimonyban Hunyadi Jánost, majd október 23-án Újlakon Kapisztrán Szent Jánost is elragadta.
Ötszázhetven év múltán Nándorfehérvár történelmünk egyik legfényesebb diadala, egyben arra is emlékeztet, hogy minden nemzedéknek megvannak a maga próbatételei és kötelességei. Korunk kihívásai mások, mint Hunyadi vagy Kapisztrán idején, de a helytállás mércéje mit sem változott. Ma is csak az a közösség őrizheti meg önmagát, amely hű marad hitéhez, nemzeti önazonosságához és azokhoz az erkölcsi értékekhez, amelyek őseinket a legnehezebb időkben is megtartották. Ha ezt nem tévesztjük szem elől, a déli harangszó nem pusztán egy régi győzelem emléke, hanem mindennapi emlékeztető arra, hogy a ránk bízott örökséget nekünk is őriznünk és továbbadnunk kell.
Nyitókép: wikipedia.org
