Oppenheim (Hirsch) Dávid jövetelekor Nagybecskereken az 1857. évi népszámlálás szerint 604 zsidó élt.[1] (Ő volt sorrendben a második, név szerint is ismert becskereki rabbi.) Megválasztásánál szerepet játszott az a körülmény is, hogy a nagybecskereki izraelita iskola akkori főtanítója, Pless (Plesz) Samu, korábbról Oppenheim Dávid barátja volt, és Bányai Jakab nyomán tudjuk, hogy megválasztására „lényeges befolyást gyakorolt”.[2] Úgy tűnik, igen sikeresen, mert 1857. június 28-án választotta meg őt főrabbijának a nagybecskereki izraelita hitközség közgyűlése, s ezen a poszton maradt 1876-ban bekövetkezett haláláig.
Új állását 1857 szeptemberében foglalta el. A Jamnitzból érkező Oppenheim feladatai közé tartozott sok más megbízatás mellett az is, hogy „az iskola vezetésével és ellenőrzésével járó kötelességeket híven teljesítse”.[1]
A zsidó egyháztörténet egyébként több Oppenheim Dávidot is ismer, s a forrásokban is gyakran keverednek ezek az életpályák, néha össze is tévesztik őket.
Nos, a mi Oppenheim Dávidunk, a nagybecskereki rabbi, Leipnikban (Morvaország) született 1816. december 18-án. Haladópárti rabbi volt,[2] s képzett tudós rabbi is, akinek becses zsidó magánkönyvtára is volt.[3] Bernhardt Issachar Baer Oppenheim mähriai rabbi fia volt, aki családjában hagyományos rabbinikus nevelésben részesült.[4] Előbb Jesivát (a zsidó tanulmányok felsőoktatási intézete) végzett, majd 1834-ben Prágába ment, ahol tovább mélyítette a tudását a Talmudban, amellett pedig a Karlovi Egyetemen filozófiát is tanult.[5] Jamnitzban (Morvaország) választották meg rabbinak 1846-ban, s ott szolgált egészen 1857-ig, Nagybecskerekre való jöveteléig. Helyét testvére, Joachim Heinrich Oppenheim foglalta el.[6]
Plesz Artur írja: „Oppenheim Dávid főrabbisága idején, az ő kezdeményezésére létesült 1857-ben az első dél-magyarországi, nyilvánossági joggal működő zsidó elemi iskola. Nagy, sőt országos esemény volt ez az úgynevezett emancipáció hajnalhasadásán. (…) Az iskola, majd tanügyi vezetősége, a nagyhírű főrabbival az élen, gondosan válogatta össze a tantestület tagjait. Előbb csak két-három tanító, később már több működött az iskola keretében. (…) A zsidó elemi iskola újabb fellendülése, fejlődése nem volt ínyére a megyei tanügyi hatóságoknak. A polgárjogok egyenlőségének örve alatt előbb formai, majd tanügyi nehézségekkel ásták alá az iskola létét, míg az 1902-ben az állami keretekbe kényszerült beolvadni.”[7]
[1] Uo.
[2] Patai Edith: Oppenheim-képek. Mult és Jövő, 1915. 331–332.
[3] A budapesti Országos Rabbiképző Intézet Értesítője az 1877-iki tanévről. M. kir. Egyetemi nyomda, Budapest, 1878, 2–3.
[4] Oppenheim Dávid (internetes forrás: data.judaicalink.org+6Wikipedia+6Jewiki+6)
[5] Internetes forrás (Wikipediaczwiki.cz)
[6] Internetes forrás (Encyclopedia.com+7Wikipedia+7Jewiki+7)
[7] Plesz Samu: Az elkallódott ős megkerül. Új Kelet, 1968. ápr. 26.
[1] A jugoszláviai zsidóság története. Tükör, 1939. máj. 13.
[2] Bányai Jakab: A nagybecskereki izraelita iskola múltja és jelene. Nagybecskerek, 1896, 17.
Oppenheim Dávid
Oppenheim Dávid rabbiságának ideje egyben a nagybecskereki izraelita népiskola aranykora volt. Jelesebb tanítói közé tartozott Pollák Móric, Feldheim Dávid, Plesz Samu, Diamant Fülöp, Fischer Mór, Bányai (Goldberg) Jakab és mások.[1]
Az idő tájt az iskolának öt osztálya volt, s amikor kiépült az új, egy emeletes iskola (amelynek egy időben 250 tanulója volt), akkortájt (1858-tól 1862 szeptemberéig) izraelita óvoda is működött a városban. Noha Bányai Jakab állítása szerint Oppenheim nem beszélte a magyar nyelvet, mégis az ő idejében a magyar nyelv oktatása is kezdett belopózkodni az iskola falai közé.[1]
Az 1857/58. tanév elején már bizonyos változások voltak észlelhetők a nagybecskereki izraelita népiskolában. Oppenheim kezdettől fogva lelkes barátja volt az iskolának, s az iskola és a tanítók ügyei iránt folyton érdeklődött.[2] A tanügyben éppen akkor honosították meg (fegyelmi eszközül) a díszes Zufriedenkartékat, amelyeket a jobb tanulók hetente egyszer kaptak, s voltaképpen kisebb-nagyobb fajtájú jutalomjegyekről volt szó. (Ennek gyakorlatát 1882-ben szüntették be.) Emellett vizsgák alkalmával Ehrenkartét is osztogattak. Akkortájt létesítették az úgynevezett „aranykönyvet”, azaz Ehrenbuchot.[3]
1859. március 27-től kezdődően (amikor a hitközség Goldstein F. kántort alkalmazta) mindig az aktuális kántor végezte az iskolában az énektanítást.[1]
A helytartótanács rendelete értelmében, amelyet 1860. július 1-jén tettek közzé, Kümmer császári és királyi iskolai tanácsos intézkedése folytán a hitközség elöljárósága az iskola belső ügyeinek vezetését Oppenheim rabbira bízta.[2] 1861. április 7-e azért volt fontos a népiskola életében, mert a hitközség elöljáróságának ülése úgy határozott, hogy a magyar nyelv tanítását felveszi az iskola rendes tantárgyai közé.[3] Azzal a meghagyással, hogy a pályázó tanítóktól „a magyar nyelv teljes ismerete kívántatik”.[4] Az első egy-két évben azonban a magyar nyelv tanítása sajnos csekély eredménnyel járt, s a diákok zömmel elégséges osztályzatot érdemeltek ki.[5]
A nagybecskereki zsidó hitközség, a politikai események alakulása folytán, 1861-ben visszanyerte teljes autonómiáját, s ebből következett, hogy az iskolaszék működését is visszaállíthatta.[6]
Noha 1858-tól működése áldásos volt, 1862 szeptemberében megszűnt a zsidó óvoda.[7]
1863-ban a népiskolában a tanítási nyelv továbbra is a német volt. Mangold Lipót hitközségi elnök szót emelt a magyar és a héber nyelv hatékonyabb tanítása érdekében.[8] A nagybecskereki zsidó közösség életében különösen fontos volt az 1864/65. tanév, mert akkor indult el egy új iskola kiépítésére irányuló mozgalom,[9] amely végül is sikerrel járt. Ez a vállalkozás azért nem tűrt már halasztást, mert a meglévő iskolaépület már nem felelt meg a tanulóknak. Mint Bányai Jakab írja, „az iskolába vonulva nyomorult bódéba érünk, melynek sötét, szűk szobáiba az ifjúságot összezsúfolják, azokat ott testileg és szellemileg sanyargatják”.[10]
[1] Uo. 18.
[2] Uo. 19.
[3] Uo. 20.
[4] Uo.
[5] Uo. 21.
[6] Uo. 20.
[7] Uo. 22.
[8] Uo.
[9] Uo. 23.
[10] Uo.
[1] Bányai Jakab: A nagybecskereki izraelita iskola múltja és jelene. Nagybecskerek, 1896, 16–39.
A korabeli Nagybecskerek
Az elmondottak miatt a nagybecskereki zsidó hitközség legelső és legfontosabb feladatának tekintette az új iskola felépítését.[1] A szükséges anyagi eszközök (mintegy 12.000 forint) előteremtése jelentett gondot, amit az illetékesek kölcsönnel szerettek volna megoldani, de nagy viták folytak az esetleges részvények kibocsátásával kapcsolatosan is.[2] Az iskolaépítés volt a témája az 1866. április 2-án megtartott hitközségi ülésnek is, amelyen Oppenheim rabbi sajnálattal jelentette, hogy a kormány a kért kölcsönt megtagadta, s kijelentette, hogy ő „az ügyet a híveknek a szószékről fogja legmelegebben ajánlani, mert a régi, korhadt épület már hasznavehetetlenné vált”.[1]
Magyarán, Oppenheim kiállt a mellett, hogy ha másképpen nem, akkor a hitközség saját eszközeiből próbálja kivitelezni a munkálatokat. Ő személyes példával állt elő, amikor 100 forintot adományozott erre a célra, a hitközség pedig, Weisz Hermann indítványára, úgy döntött, hogy a szükséges eszközöket 10.000 forint értékű (50 és 100 forint értékű) részvények kibocsátásával teremti elő. Az iskola fontosságáról és szükségességéről pedig megállapítást nyert, hogy „egy zsidó hitközség erkölcsi és szellemi színvonalának legfontosabb fokmérője az iskola. Minél több gondot és áldozatot fordít a hitközség az ifjúság szellemi fejlődésére, minél nagyobb mértékben ad kifejezést azon kívánalmának, mely szerint a hitközségben az általános és vallásos értelmiség terjedjen, annál inkább lehet a hitközség értelmi színvonalára következtetést vonni”.[2]
Az építés 1867 tavaszán vette kezdetét, s csakhamar a vallás- és közoktatási minisztérium arról tájékoztatta a nagybecskereki zsidó hitközséget, hogy Ferenc József 1867. szeptember 18-i „legfelsőbb elhatározásával” 10.000 forintnyi kölcsönt engedélyezett (húsz évre, 6 százalékos kamattal) az Országos Izraelita Iskolaalapból.[3] Így az 1867/68. tanévben már át is adták rendeltetésének az újonnan kiépített, egyemeletes iskolaépületet. A földszinten és az emeleten is három-három tanterme volt, s a földszinten volt az iskolaszolga szobája és konyhája is, meg egy szobája az első emeleten. Az épületnek szép tágas, akácfákkal beültetett udvara volt, a tantermek pedig 40–50 tanuló befogadására voltak alkalmasak. Az emeletre falépcsők vezettek, és a folyosóknak is fapadlózatuk volt.[4] Az intézménynek akkor már négy tanítója volt, s a minisztérium az iskolát „főelemi tanodai” rangra emelte, amit Oppenheim rabbi 1867. október 31-én közölt az iskola tantestületével. Akkor határozatba is foglalta, hogy rendszeres tantestületi üléseket tartanak, s azokon jegyzőkönyvbe foglalják a legfontosabb határozatokat.[5] Egyébként az új épületben megszűntek a külön leányosztályok, és vegyes osztályokat alakítottak ki. Négy osztálya volt, négy tanítóval. 1867-ben a tanintézetnek összesen 184 tanulója volt.[6]
Az 1869. szeptember 22-én megtartott ülésen Oppenheim Dávid javaslatot terjesztett be arról, hogy melyik tanító melyik osztályban tanítson, ugyanakkor – az iskola fejlesztése érdekében – kezdeményezte, hogy az iskolát alakítsák ötosztályúvá.[1]
Bányai Jakab értékelése szerint a nagybecskereki izraelita népiskola helyzete az 1860-as évek végén és a hetvenes évek elején volt a legkedvezőbb. Ugyanis akkortájt az iskola jövedelme fedezni tudta a kiadásokat, s ennek következtében még az iskolaadót is megszüntették.[2]
1870 januárjában a városi hatóság felhívása nyomán a hitközségnek döntenie kellett, hogy a továbbiakban fenntartja-e a felekezeti iskolát, vagy községivé alakítja át. Erről mindenekelőtt Oppenheim rabbi fejtette ki véleményét, aki elmondta, hogy meglátása szerint a felekezeti iskola fenntartása a nagybecskereki izraelita hitközségre nézve üdvösebb, mint az esetleges községi iskola.[3] Indoklása szerint „a helybeli izraelita iskola jelességéről mindenki meg van győződve, nem szükséges, hogy a biztost bizonytalan kísérletek miatt a kézből kiadjuk”.[4]
Végezetül szavazattöbbséggel a felekezeti iskola fenntartása mellett döntöttek. A választ Oppenheim rabbi fogalmazta meg, a következő megindoklással: „A hitközség évek hosszú során át áldozatokkal tartotta fenn az iskolát. Hosszas megerőltetés által sikerült a hitközségnek az iskolát fényes magaslatra emelni és folytonos törekvése oda irányul, hogy azt minél jobban tökéletesítése; a városnak nincs iskolaalapja, a hitközség nem lát semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy a községi iskola fel fog virágozni; az izraelita iskola sohasem volt szigorúan felekezeti jellegű, mert azt más felekezetű gyermekek látogatták, ami ezentúl is lehetséges lesz; az iskola csak annyiban felekezeti iskola, mert az izraelita hitközség a fenntartója, különben közös iskolának tekinthető; az ifjúság érdekében áll, hogy a hitközség a biztosat és kipróbáltat fenntartsa és bizonytalan kíséreltekért fel ne áldozza.”[1]
(Befejező része az Üveggolyó következő számában)
[1] Uo. 32.
[1] Uo. 30.
[2] Uo.
[3] Uo. 31.
[4] Uo.
[1] Uo.
[2] Uo. 26.
[3] Uo. 27.
[4] Uo. 28.
[5] Uo. 28.
[6] Uo. 29.
Nyitókép: A nagybecskereki zsinagóga
