Minden azzal kezdődött, hogy a város felnőtt-focicsapata nagy sikert ért el az országos kupaversenyben. A mesébe illő eredményt a tágabb környék is őszintén üdvözölte. Nem véletlen, hogy az a szóbeszéd kapott lángra, hogy kicsi lesz a városi nagypálya lelátója, hiszen a legjobb esetben is talán csak négyezer szurkolót fogadhat be. Legjobb lenne átruccanni a Tisza bal partjára, a nagyvárosba, ahol tízezres stadionban játszhatna a mi országszerte híressé vált csapatunk.
– A legjobb tizenhat csapat közé kerültek be a mieink! – hallatszik mindenfelé. – Nem megyünk mi sehová! Jusson be a ti együttesetek a tizenhat közé. Még a harminckettőbe se jutottatok be soha!
A templom előtti terecske baráti társasága másról sem tud beszélni, mint arról, hogyan készüljenek föl az ország focitörténete legsikeresebb csapatának vendégül látására. A tanár úr, aki a városi képviselő-testület elnöke, egyik este kiböki társai előtt a fontos témát.
– Hogyan fogadhatnánk azokat, akiket csak a tévé képernyőjén láthatunk?
– A kölyökcsapatok tagjai bekísérhetnék a két együttest a pályára – kezdi a tudálékos aranyműves, a többiek meg bólogatnak rá.
– Igen sokszor láthatjuk még nemzetközi találkozókon is, hogy kezdés előtt apró gyerekek kezüknél fogva kísérhetik be a foci csillagjait a pályára. Ez egy-egy kispajtásnak élete végéig nagy élménye lehet.
– Igazad van, de a városban egész napos ünnepséget is tarthatnánk, mi az nekünk! – szól közbe a kántor. – Erről a kis térről járhatnának rezeseink egy egész kört a főtér körül is.
– Nehogy azt mondd, hogy mazsorettek táncoljanak zenéjük gyönyörű dallamára? – somolyog bajusza alatt az égig érő szobafestő.
A tanár úr jegyzetel nagy komolysággal.
– Miket írsz, te, pennarágó? – nézne bele a tanár úr noteszébe a mindent tudni akaró borbély, aki nagyon fontos ember ám! Naponta sokan bejárnak az üzletébe szépítkezni, nyiratkozni, borotválkozni, vagy csak egy kis tereferére. Nála landolnak az újdonságok. Akár kellemes egy hír, akár szomorú, valami mindig fontos lehet valakinek. Az emberek tovább is adják ismerőseiknek az utcán, a tereken, vendéglőben, a horgásztanyákon. Otthon meg a családot örvendeztetik meg a különböző történtekkel, eseményekkel. Így repülnek az információk szájról szájra.
– Mégis, miket írsz te a füzetedbe, tanár úr? – így a buszsofőr.
– Amiket itt mondotok. Jó ötletek, amelyekből csírázó mag is lehet, hiszen a véletlen viccelődésünkből született meg a gyerekek rezesbandája is. Kántor úr öt unokája kezdte, pontosabban ők voltak a mag, amelyből kisarjadt a ma már húsztagú ifjúsági zenekar. Hogy vannak-e mazsorettek nálunk, vagy nincsenek, én nem tudom. De ha előhozakodom vele a bizottsági ülésen, valaki majdcsak szól róluk vagy valami hozzájuk hasonló gyülekezetről.
– Tényleg jó lenne, ha csaphatnánk egy pompás csinnadrattát a városban! – vakarja fejét az ősz főmolnár. – Biztosan sok érdeklődő kíváncsi lenne a megmozdulásokra, de főleg a gyerekeinkre.
– Én vállalom a rezesbanda részvételének megszervezését – ajánlkozik a kántor úr.
– Könnyű neked öt unokával – veszi le hajóskapitányi sapkáját a Tisza-parti vendég.
– Te vagy az oka annak, hogy csak egyetlen unokád született! – vág vissza kántor úr.
Senki nem vette észre a plébános úr közeledését. De meghallja Isten szolgája, miket beszél orgonistája és énekművésze, hangosan fölnevet. Mindenki a jókedvű ember felé fordul.
– Ilyet sem hallottam még világéletemben! – így a víg plébános úr.
– Honnan szeded te azt, hogy egy nagyapa oka lehet annak, hány unokája születik?
– Plébános úr! A nagyapák legfontosabb feladata, hogy levelet írjanak a gólyának! Az apa nem írhat levelet, csak akkor, ha már nagyapa lett belőle! – válaszol főnökének az egyházi énekmester.
– Gólya, gólya, vaslapát! Hozzál nekünk kisbabát! – énekel a szintén többunokás főmolnár.
Hatalmas kacagás a téren!
– Csöndesebben, nagyapák! Valljátok be, hogy a második unoka már a megírt és a gólya nénihez postázott leveletek után jött meg a házhoz!
– Hát persze! – így a plébános úr. – Valljanak, barátaim.
– Kezdje a kántor úr! – mutat a szemben ülőre a főmolnár.
Meghökken az orgonista. Ám segedelmet kap a büszke hajszobrász személyében.
– Én mikuláskor írtam a gólyának!
– Né! Milyen okosat mondasz, te pettyeshasú borbélymadár! – csapja le a mondat csattanóját a hajóskapitány. – Akkor éppen havazott! Hol jár akkor a nálunk fészkelő gólyamadár?
– Kapitány úr! A Mikulás teljesíti a kívánságokat!
– A gyerekekét!
– A miénket is! Mi nagyapák is sűrűn gyerekecskék vagyunk Nem így van, kedveseim?
– Na és? – vág közbe a tudálékos aranyműves. – Mi lett?
– Mi lett? Nem jó a kérdés! Így a jó, ki lesz, vagy mi lesz?
– No! Ki lesz? Mi lesz? – mérgelődik a tudálékos aranyműves.
– Kisfiú! És Miklós lesz a neve! Így dicsekedett a menyünk.
– Ha így van, elő a tollat, kapitány úr! Levelet a gólyának! – szól karcosan az eddig bölcsen hallgató új tag, a lótenyésztő úr.
A tanár úr nem engedi, hogy eltérjenek a tárgytól.
– Mondjatok újabb ötleteket!
– Legyen focielőjáték! – javasolja a borotvamester. – Játsszanak a gyerekeink! Találjunk nekik méltó ellenfelet!
– A bal parti nagycsapat kölykei?!
– Azok, igen! – így a tudálékos aranyműves.
– A rezesbanda meg körbejárhatná párszor a futópályát!
– Lehet, kivonul a fővárosi sporttévé is hozzánk – kiált ki a nyitott ablakon a titokban hallgatódzó piaci kofa.
– Éppen kend hiányzott innen, Julis ángyi! – szól nagy komolyan a hajóskapitány. – Bebarangoltam a Tiszát, a Dunát, a Drávát, a Szávát, a Rajnát, és nem láttam sehol ilyen okos vízityúkot, mint amilyen kend, nénémasszony, abban a fekete kendőben! Férfiak beszédét kihallgatni egy pletykás asszonynak talán nem bűn. Mendemondát keríteni belőle meg éppen erény a piactéren? Jelen van a plébános úr, gyónjon meg azonnal, villásnyelvű asszonyság!
– Kapitány úr! – így a tanár bácsi. – Nem is lehetetlen az, amiről Juliska komaasszonyunk beszél. Ha beleverünk a nagydob mindkét oldalába, messze hangzik, sokan meghallják. Írunk egy szép beszámolót a tévéseknek, biztosan kapva kapnak az ötletünkön.
– Tévéképernyőre a rezesbandánkat! – kiált boldogan kántor úr.
– Lássa meg a világ a környezetünket, a kis focistáinkat, az aranyhalacskáikat! – így az égig érő szobafestő.
– Ismerjék meg a nálunk megindult babaúsztatást is! – rikkant a főmolnár.
Tanár úr bólint. Leinti a kommunikációt folytatni vágyó vendég hajóskapitányt. Elég volt! Szigorúan csattantja be a notesz fedelét. Lassan végignéz a társain. A tanórának vége.
