Papp Dániel máig megfejthetetlen csodája a délvidéki irodalmunknak. Az 1900-ban bekövetkezett halálát követően a XX. században az irodalomtörténet többször is kísérletet tett ragyogó szelleme ébresztésére, írásművészete értékelésére – hasztalan. Történetíróink ugyanis rendre elkövették azt a hibát, hogy Papp Dániel alakját és műveit, műveinek kivételes szépségét önmagában – a gazdag és sokszínű XIX. századi délvidéki magyar irodalom értékeiből kiragadva – igyekeztek kibontani, értelmezni és méltatni. Első, igazán értő méltatója a bánsági születésű Sz. Szigethy Vilmos volt, aki a Kalangya 1944. májusi Papp Dániel emlékének szentelt számában ihletett arcképet rajzolt róla, melyben „méltatlanul és idő előtt elfeledett író”-nak nevezve őt; tőle idézve a szülőföldhöz való rendületlen ragaszkodás legszebb mondatait is: „A mi otthoni mezőinket nem szakasztják meg ódon városok, és haragos fényüket se látni a Telecska alján, csak épp kalász meg puha dombvidék mosolyog a tájon. Az Úr ide kétségkívül Tempe-völgyet akart tenni, de tán a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent, és telehintette maggal, mezei virággal.” Sz. Szigethy Vilmos kiemelte: „Papp Dániel végtelen ragaszkodása jeléül Tündérlaknak nevezte a vidéket, amelyet nálánál jobban senki sem ismert, és senki sem szeretett.”
Sz. Szigethy Vilmos „felfedezői kísérlete” után Féja Géza előbb a Nagy vállalkozások kora – A magyar irodalom története 1867-től napjainkig (1943) című irodalomtörténeti monográfiájában, majd Papp Dániel című, a Kalangya 1944. február 15-i Papp Dániel emlékének szentelt számában közölt tanulmányában kísérelte meg felhívni a figyelmet a századvég kiváló írójának értékes életművére. Monográfiájában Tolnai Lajos és Justh Zsigmond nemzedékének tagjaként Mikszáth Kálmán közelében, Tömörkény István társaságában lelte meg a helyét. „Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett” – írta. Úgy vélte, írói célját és rendeltetését a magyar mélység föltárásában kereste. Papp Dániel a Tündérlak Magyarhonban című munkájának bevezető soraiban így fogalmazott: „Mi van a fölszín alatt a Bácskában?... Hogy is kaparhatná azt ki idegen patkó?!... A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálják a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és a napsugárról, ami a szívemben világít, ha hazagondolok a messzeségből.” A Restauráció című elbeszélésében az író a történelmi vármegyének állított halhatatlan emléket. „Ma hajnalban rólad álmodtam, kedves öreg vármegyém. Téreid országos négy folyam árja nem mossa ugyan, de azért mindig csak azt fogom vallani, hogy nincsen gyönyörűbb hullám Ferenc-csatornáénál. Ezt mondom most, és mondom majd akkor is, ha majd öreg leszek, és ülök árnyékában a diófának, amelyet ifjúkoromban nem ültettem el.” Papp Dániel novelláit Féja Géza kitűnő alkotásoknak tekintette, de elragadtatással szólt a Zombor regényének tartott A rátótiak című művéről is, melyet hitelesebbnek vélt Mikszáth regényeinek többségénél. Szerkezete izmosabb a nagy mesemondó műveinél, nincs benne áttekinthetetlen humoros elágazás, társadalomképe pedig határozottabb és erélyesebb, „sűrűbb és töményebb”. Meglátása szerint Papp Dániel realizmusa hitelesebb a nagy mesemondóénál. Herceg János a Kalangya 1944. májusi számában Papp Dániel világát szerves, egységes, mi több: határozottan hiteles világnak tekintette. „Ha az ő írásain keresztül nézzük Bácskát – írta –, tiszta, erős kontúrokkal megrajzolt képet kapunk, és nem marad hiányérzetünk.” Ha azonban valaki a realitások dimenzióiban keresi a Bácskát, úgy azt Papp Dániel írásaiban nehezen találja meg, nem is a topográfiai valótlanságok, hanem az író „szintetizáló hajlamai” miatt. Papp Dániel világa ugyanis „a valóság és az irodalmi reminiszcenciák keveredéséből állott elő”.
Méltatói gyakran idézik a szerzőnek azt az 1899. május havában keletkezett írását, amely a Tündérlak Magyarhonban című kötetében Előszóféle címmel bevezetőként szerepel és amelyben arra a kérdésre kereste a választ, mi is voltaképpen a Bácskaság lényege, mi adja az egyesült vármegye szellemi valóságát, egyáltalán: mi van a fölszín alatt a Bácskában? Maga is úgy vélte, egykori csendbiztosok – Sztrilich Tamás vagy Percsetich Mátyás – legendáit idézte meg, amikor a dubokai pusztán portyázó és a zivataros éjszakában eltévedt komisszárius titokzatos kalandjára emlékezett. „Az eső és a szél paskolta a nyergeket, s a kukoricásban, mint egy ismeretlen őserdőben botorkált ló és lovas, míg egyszer csak a föld alól világosságot nem látott a komisszárius. Hát mi volt ott? Egy kis üreg folytatása gyanánt egy egész tündérkastély volt ott a föld alatt, kiparcellázott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, és azon éjszaka abban aludt a komisszárius. Az Isten tudja kinek a föld alatti kastélyában, talán a Rózsa Sándoréban.” Másnap egy egész lovasezred vonult ki a pusztába, de hiába portyázott nyolc nap és nyolc éjszaka a kukoricások rengetegében, a keresett pompának a nyomát sem lelte.
A Tündérlaknak ebben a varázslatos világában bomlanak ki tavaszi hangulatok, nyári fények, őszi színek, régi udvarházak terített asztalainál őrzött zamatok és ódon kertek rejtekeiben megbúvó illatok, hogy együtt formálják széppé az egyébként tragédiákkal, vereségekkel és fájdalmakkal telített emberi életet. Papp Dániel tündéri világában mindenütt több van a fényből, a derűből, a szeretetből és a megbocsátásból, mint az a valóságban lenni szokott. Mintha mindent a szív fölénye és a lélek kegyelme járna át: szerzetes és hivatalnok, parasztgazda és gimnáziumi diák egyaránt boldogságra született, s ezt mindannyian az életben alapvető adottságnak tekintenék, melyen rosszindulat és ellenséges szándék, gonoszság és babona egyaránt kicsorbul. Tündérlak az a szöglete a magyar glóbusznak, ahol barokk homlokzata van a vármegyeháznak, melynek erkélye alól Szent Pál apostol tart szemlét az éppen virágba borult róna fölött, melynek története és mitológiai lényege egyként fényesen ragyog. Ezen a vidéken az akácfák görbeségükben is szebbek a kárpáti fenyőknél vagy a kvarnerói ciprusoknál. „Az én fáim ezek – írta Papp Dániel a Restauráció című tárcájában –; becsületes, komoly növények, hű takarói az Angyal Bandi csárdájának, ahol már nincsen verekedés. A kőapostol is hiába tartja kardját, közbelépésre nincs oka neki, mert megcivilizálódott a törvényesen egyesült vármegye.” Papp Dániel volt talán az utolsó írónk, aki a XIX. század végén még teljes pompájában látta a Bácskát, a Délvidéket.
Nyitókép: Papp Dániel (Országos Széchényi Könyvtár)
