Költő és hírlapíró volt, a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a 19. század második felének egyik legeredetibb magyar költője. Életútja szorosan összekapcsolódott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméivel. Fiatalon Petőfi Sándort tekintette példaképének, és amikor 1847-ben végleg Pestre került, bekapcsolódott a reformkor fiatal értelmiségének életébe. A Pilvax kávéházban került kapcsolatba a forradalmi ifjúsággal; ismerte Petőfit, Jókai Mórt, Lauka Gusztávot, valamint Vas Gerebent is. Fiatalkorában vándorszínészként Nagybecskereken is fellépett, akárcsak Bácska több városában. A márciusi forradalom eseményeiben aktívan részt vett, majd 1848 augusztusában önként honvédnek jelentkezett, és a szabadságharcban hadnagyi rangig jutott. Miután részt vett a roppant hidegről emlékezetes téli bánsági hadjáratban, megkapó prózában ecsetelte a Dél-Bánátban, főképpen Nagybecskereken és Pancsován látottakat és tapasztaltakat (Egy honvéd naplójából[1]). A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, majd az osztrák hadseregbe sorozták. A forradalmi eszmékhez való ragaszkodását később sem adta fel: a kiegyezést is elutasította, ezért politikai nézetei miatt gyakran került szembe korának hivatalos irodalmi és politikai köreivel.[2] Barátság fűzte őt Milkó Izidorhoz, többször meglátogatta őt Szabadkán, és néha Palicson is hetekig időzött.[3]
Vajda nem sokkal a szabadságharc kitörése előtt kezdte meg irodalmi pályafutását. Mindössze 17 éves volt, amikor az Életképekben megjelent első verse. 1848-ban már a forradalmi ifjúság egyik lelkes tagja volt. Petőfi baráti köréhez tartozott, ahhoz, amelynek törzshelye a Pilvax kávéház volt. A Gina-versek szerzője, aki aktív szerepet vállalt 1848 márciusának eseményeiben. Hogy is ne vállalt volna, hiszen Petőfi volt az eszményképe, ugyanazokért a célokért lelkesedtek mindketten. Egyik önéletrajzi írásában nyíltan ki is mondta: „Petőfi volt az ideálom; az is színészeten kezdte, én is azon akartam kezdeni a költőséget. A nép nyelvét, szellemét, szokásait akartam megismerni Petőfi szülőföldjén, hogy lássam, mi Petőfiben a való, s mi a költészeti változtatás, hogy aztán én is úgy írjam meg, hacsak lehet, a magam erdei magányát, hogy az Petőfihez is méltó legyen.”[4]
Petőfit egyébként kiváló szónoknak ismerte: „Röviden s ritkán beszélt, de a tömeget mindig megragadta szavai eredetiségével és nézetei szélső határozottságával. Jól állt neki a beszéd, s az a különös és ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható. De a hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető.”[5]
Amikor elérkezett az idő, hogy a szabadságharc ügyét nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is támogatni kell, Vajda 1848 augusztusában fegyvert fogott, és saját költségén önkéntesként az al-dunai tábor egyik honvédzászlóaljához csatlakozott. Lehetett volna tiszt is, választhatott volna magának szerencsésebb csatateret, de ő a bánságit választotta, az idő tájt a legkeményebbet.[6] Mint írja, „a bánsági harctér volt… a legkegyetlenebb. (…) Míg a felső táborbeli honvéd jó puha cipót, lelkes házigazdát és gazdasszonyt kapott, mi ehelyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk.”[7]
Petőfi volt Vajda János eszményképe
Az akkori hadviselés, mint maga mondja, alapjában véve két fontos harcászati tényezőből állott: a roppant fárasztó és hosszan tartó menetelésekből meg szuronyrohamokból. Vajda szerint „nem is maga a csatatűz az, amely a katonai, illetőleg háborúi élet legnehezebb oldalát képezi. Ellenkezőleg! Az tulajdonképpen csak a könnyebb része. Hanem a fáradalmak, az irtóztató testi sanyar, mely utóbb a katonát az élet iránt oly közönyössé teszi, hogy már utóbb kívánja a tüzet, mely vajha fölmentené a már kiállhatatlannak vélt szenvedésektől.” A bánsági harctéren is a hadvezérek gyakran, mondhatnánk állandóan alkalmazták I. Napóleonnak azt az elvét, hogy „a győzelem titka a katonák lábaiban rejlik”.[8]
A gyors menetelések és a hadtestek gyors helyváltoztatása sok esetben indokoltnak is bizonyult, hiszen meglepetésszerűen érte az ellenséget, és gyakran éppen ez hozta meg a várt sikert.
Költőnk 1848 augusztusában került a dél-bánáti harctérre. Ott augusztus 19-én át is esett az első tűzkeresztségen. De csakhamar hazatért Fehér megyébe, hogy „rendes honvédzászlóaljba” álljon, ám e szándékát közbejött betegsége késleltette. Miután felépült, azonnal Pestre utazott, és a Károly-kaszárnya sorozóasztala elé állt. A 24. zászlóaljba sorozták, amely néhány nap múlva (bizonyára 1848 október–novemberében) elindult a Dél-Bánátban felállított zichyfalvi (Banatsko Plandište) táborba.
Mielőtt odaért volna, a 24. zászlóalj egy ideig Nagybecskereken időzött. Az ott történtekről írta Vajda: „Nagybecskereken esküdtünk föl a zászlóra, s itt is egy kis eseményt kell megemlítenem, mert jellemzi az akkori hangulatot. Midőn híre terjedt, hogy esküdni fogunk, a legénység minden izgatás nélkül (…) önszántából abban egyezett meg, hogy nem fog a király nevére esküdni. Ennek híre ment Vetter főparancsnokig. Midőn négyszögbe álltunk, Vetter megjelent táborkarával, s egy parancsot olvastatott föl, mely szerint mindenki, aki a király nevét nem fogja hangosan kimondani, azonnal a helyszínen főbe lövetik, sőt még az is, aki észrevevén, hogy szomszédja nem ejti ki a király nevét, azt föl nem jelenti. E nem várt s ünnepélyes, erélyes föllépés megzavarta a republikánus legénységet, és az eskü kellő módon végbement.”[9]
A csapat az eskü letétele után Nagybecskerekről Zichyfalva felé vonult. Közben (1848. december közepe táján) részt vettek a tamasováci (Tomaševac) ostromban. Ott látták a támadó csapat élén Kiss Ernőt, a későbbi aradi vértanút is, akiről a költő így emlékezett meg: „Ami Kiss Ernőt illeti, a forradalmi harc kezdetén perlaszi diadala népszerűvé tette, és ő valóban egyike volt a legnemesebb alakoknak: igazi gavallér katona, minő az egykori osztrák hadseregben a tökéletesebb minták közé tartozott. Harcolt mint jó hazafi hazája ügyéért, de minden íze arisztokrata volt. Bátor, tüzes katona volt; a tamasováci ágyúzás alatt folyton a legveszélyesebb pontokon, a zászlóaljak előtt lovagolt, a fiatal csapatokat lelkesítő beszéddel bátorítva. Talán neki voltak legszebb paripái, különösen egy szép sárgája emlékezetes marad, melyen előttünk nyargalászott. Ő volt az egyedüli arisztokrata a forradalomban; ő volt azon egyetlen ember, aki megengedte, hogy »excellenziázzák«.”[10]
[1]1Vajda János: Egy honvéd naplójából. Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor. Budapest: Neumann Kht., 2003 (elektronikus forrás: https://mek.oszk.hu/06100/06112/html/gmvajda0008.html)
[2]Lásd: Kerekes György: Vajda János élete és munkái. Budapest, 1901; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. [Vajda János] (elektronikus forrás: mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm)
[3]Scheiber Sándor – Zsoldos Jenő: Vajda János levelei Milkó Izidorhoz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.
[4]Uo.
[5]Uo.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
[10] Uo.
Nyitókép: Nagybecskereken esküdött fel a zászlóra
