Ilyentájt, év vége felé a zősök szeretik összegezni a mögöttünk lévő esztendőt. A sok karácsonyi finomságtól elnehezülve ezúttal is megpróbálták számba venni, mi mindent történt körülöttünk a nagyvilágban az idén, a számvetéstől azonban gyorsan lelohadt a kedvük, olyannyira, hogy a fincsi zserbó és a mézes béles is megakadt a torkukon, mert csupa olyan események jutottak az eszükbe, amik nem éppen voltak kedvükre valók: társadalmi feszültség mindenfelé, az árak szüntelen emelkedése, globális vámháború, a zorosz–ukrán csihi-puhi folytatódása, nem utolsósorban a kőolajipari vállalat körüli mizéria: lesz-e benzin a kutakon január közepétől vagy sem.
– Nekünk most a legégetőbb gondunk a NIS körül van, Tematild – tájékoztatá atata. – Az amcsik sürgetnék a rendezést, a ruszkik azonban uopste nem sietik el a dolgot.
– Száz zerencse, hogy egyikkel is, másikkal is jóban vagyunk, Tegyula – állapítá meg az öreglány –, képzeld, milyen nehéz lenne zöldágra vergődni velük, ha rosszban lennénk.
– Piszok nagy volt a hőség idén nyáron, de állítólag az elkövetkező években még nagyobb kánikulákkal kell számolni – közlé a fater.
– Remek – sóhajta amama –, pedig már idén is egymást érték a természeti katasztrófák.
– És még egy év eltelt úgy, hogy az európai integráció terén nem nagy utat tettünk meg – nyugtázá az öreg.
– Pedig nem ártana haladni rajta – mérgelőde a muter –, valamennyi tagországnak a hasznára vált a csatlakozás.
– Igazából kalandos utat tettünk meg, csak sok-sok kerülővel – helyesbíte atata.
– Szerinted, mikor kerülünk közelebb az EU-tagsághoz? – kérdé az öreglány.
– Az én logikám szerint, Tematild, majd akkor, ha többet teszünk annak érdekében, hogy befogadjanak oda bennünket – spekulála a fater.
– Te meg a te fránya logikád, Tegyula! – méltatlankoda amama.
– Ha már a logikánál tartunk – poénkoda az öreg –, ha én azt hazudom, hogy letagadom, hogy te azt mondtad, hogy ő nem hazudik, akkor ki mond igazat?
– Szerintem lassan már senki sem tudja megállapítani – dünnyöge a muter.
– A hazugság olyan mint a hitel: az adott pillanatban jól jön, de előbb-utóbb meg kell fizetni az árát – bölcselkede atata. – Sok-sok hazugság esetében ez fokozottan érvényes. Tudod, hogy mondják: „Míg az igazság felveszi a csizmáját, a hazugság körbejárja a földet!”
– Hagyjuk a magas röptű okoskodást a zokosokra – tanácsolá az öreglány. – Inkább azt áruld el, mi a hejzet a padlásunkon. Megvan még az a sok limlom, amiről már többször említetted, hogy el kell takarítani?
– Ott porosodik régi faládákban és kartondobozokban, Tematild – számola be a fater. – No de miért érdekel ez pont most téged?
– Olvastam, hogy három ámerikai fivér padlástakarítás közben rábukkant valamire, ami totál megváltoztatta mindhármuk életét – ismerteté amama.
– És mi lenne az? – kíváncsiskoda az öreg.
– Egy Zuppermen-sztripp! – árulá el a muter. – Eredeti kiadvány a kezdeti időkből. Egészen pontosan 1939-ből! Képzeld, egy aukción több mint kilencmillió dollárt kaptak érte!
– Mááár értem! – kapcsola atata. – Titokban abban reménykedsz, hogy a mi padlásunkon is rejlik egy efféle kincset érő cucc! Attól tartok azonban, hogy ott csak dohos meg poros kacat található. Azokért se a zabadkai ócskapiacon, se a noviszádi nejlonpiacon nem kapnád meg a burek árát.
A padlásról nekem egy vicc jutott az eszembe, amit nyomban el is mondtam a zősöknek.
– Móricka, hol van apukád?
– A rendőrségen.
– Anyukád?
– A kórházban.
– Hát a nagypapa hol van?
– A padláson.
– És a nagymama?
– Ő meg a pincében.
– Móricka, mit keres apukád a rendőrségen, anyukád a kórházban, a nagypapa a padláson, a nagymama meg a pincében?
– Hát engem!
– Szerinted egy Buksiért mennyit fizetnének a gyűjtők, Tegyula?! – töprenge az öreglány.
– Még sohasem gondolkodtam el ezen, Tematild – vallá be férfiasan a fater. – Az én hősöm Akiro Haragucsi. Ez a japán csávó a varázslatos Pi szám 83.431 tizedesjegyét megjegyezte, amit 16 órán át megállás nélkül mondott fel!
– Hát ha létezik tök fölösleges időtöltés, akkor ez bizony az! – hüledeze amama. – Többet ért volna, ha ül a fotelban, és nézi, ahogy a sarokban tojik a pók.
– Nyilván nem érted ezt a megszállottságot! – konstatálá az öreg.
– Mi tagadás, bizony nem értem! – ismeré el a muter.
– A kör kerületének és átmérőjének a hányadosát képező π nemcsak egy végtelen szám – magyarázá lelkesen atata –, hanem a tökéletesség szimbóluma is egyben!
– Én azért inkább maradok a képregényekből származó bölcsességeknél – mondá az öreglány. – Az egyik kedvencem az Alan Fordból így hangzik: „Ahhoz, hogy rágyere, mire nincs szükséged, előbb meg kell venned.”
– Ennek az okosságnak a következményeivel nap mint nap találkozok a lakásban – élcelőde a fater.
– Beszéljünk valami szépről – javasolá amama. – A napokban olvastam, hogy a csók 21 millió éves!
– Nahát! – hitetlenkede az öreg. – Tán valami műkedvelő őskorkutató csoportban találkoztál ezzel a bombasztikus információval?!
– Hiába ironizálsz – világosítá föl a muter –, a tudósok olyan bizonyítékokat találtak, amelyek arra utalnak, hogy már nagyon távoli őseink is gyakorolták a csókolózást, vagyis valószínűleg „összeillesztették a szájukat”.
– A lelki szemeim előtt látom – regéle atata –, ahogyan a férfi az emberpróbáló mamutvadászatból hazatér a barlangjába, hosszan megcsókolja asszonyát, majd annak unszolására, hogy be kellene már meszelni és pingálni – Jaj hogy néz ki a nappalink, mit szólnak Béniék, ha átjönnek?! – fog egy követ és felskiccel egy rajzot a barlang falára.
– És mi lenne azon a rajzon? – érdeklőde az öreglány.
– Nyilván az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rá aznap: a vadászat – válaszolá a fater –, bár lehet, hogy ez később újabb konfliktust szülne, mert az asszony rápirítana: Nem kellene mindig csak a vadászatról rajzolgatnod. Felskiccelhetnél már néhány képet a gyűjtögetésről is!
– Az a lényeg, hogy ne a zomzéd Vilmát rajzolgasd! – évőde amama.
– Ez a rajzolgatás anno olyan lehetett, mint manapság a megosztás a vészbukon – tűnőde az éppen betoppanó Zacsek zomzéd. – Amíg nem posztoltál ki egy eseményt, addig meg sem történt igazából.
Az elhangzottakról az öregnek az alábbi vicc jutott az eszébe.
Az ősember kisfia hazaviszi a bizonyítványát, és az apja elkezd vele ordítani:
– Fiam, azt még megértem, hogy halászatból csak kettest kaptál, de hogy történelemből is?! Hát csak fél kőtábla az egész világhistória!
– Mára azért alaposan összeszaporodott a történelmi anyag – csóválá a fejét a muter.
– Egy kicsit talán túl sok is van belőle az ízlésemhez mérten – ada hangot véleményének a Zacsek.
– És az időszerű politikai narratívához idomulva, állandóan változik – fűzé hozzá atata.
– A nagy történetek egyfolytában módosulnak – tudatá az öreglány –, egyik évben egyféleképpen mondja el az érintett, a másikban már kissé másképp emlékszik rá.
– Az a jó, ha még emlékeznek – jegyzé meg a Zacsek. – Az egyik kollégám nemrég messélte, hogy az ifjúkori zilveszterei irtó hasonlítanak a gyerekkorára: mindenki emlékszik róluk egy-egy érdekes mutatványára, rajta kívül.
– Hallod, zomzéd – veté föl a fater –, biztos vagy te abban, hogy a kollégádról van szó?
Pistike, kalandor az emlékek és a matematika útvesztőjében
