A templomban és a suliban, no meg a zinterneten is mindig azt mondogatják, hogy az advent a várakozás időszaka, és a folytonos rohanás elhagyása jellemzi, mert épp eleget pörgünk egész évben, ideje legalább év vége felé kicsit behúzni a kéziféket. Ez irtó jól hangzik, de én ezt a lelassulást itthon sosem tapasztalom, legfeljebb a tévéreklámokban, amelyekben mindig mindenki szánkós pulcsiban meg télapós satyakban van, önfeledten mosolyog és felhőtlenül boldog, azt sugallva, hogy szenteste mindenkinek pont így kell éreznie. Amivel éppen az ellenkezőjét érik el!
Nem elég, hogy a konyhában tótágast áll minden: a tűzkarikán rotyog a bableves, a lerniben sül a mákos bejgli, a mosogatóban pedig lassan már a plafonig ér a mosogatnivaló, miközben a nappaliban lépni sem lehet a sok karácsonyfadísztől és színes sujtástól, mivel atatának sehogyan sem sikerül kellőképpen meghegyeznie a fenyőt, hogy beleálljon a tartóba, és díszíteni lehessen, s mindettől azt sem tudja senki, hol a feje, hanem még ezek a fránya reklámok azzal szembesítenek, hogy igazából hogyan kellene ünnepelni, ami piszokul frusztráló tud lenni!
Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a zősök már alig várják, hogy eljöjjön karácsony, mert akkor már úgyis minden mindegy. Ami megvan: megvan, ami meg nincs, hát kérem szépen, az idén így sikerült! (Zárójelben jegyzem meg, hogy nekik ilyentájt a munkahelyükön is totális káosz uralkodik. Az elcsendesedés fontosságának említésén csak kínosan nevetnek. Zárójel bezárva.) Mondanom sem kell, hogy ma sem történt semmi másképp, mint korábban.
Bevallom, sokat spekuláltam azon, mi legyen a Jézuska-sztorival. Végül úgy döntöttem, az idén még engedem, hadd higgyék a zősök, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. Annyira be vannak ettől zsongva! Úgy vélik, nem tudom, mi az igazság. Már tavalyelőtt tudtam. Amikor még nagyon kicsi voltam, azt is elhitették velem, hogy a karácsonyfát, díszestől, ajándékostól, színes égőstől a Jézuska hozza be a házba. Gondolom csakis a kulcslyukon keresztül. Hol máshol?! Hiszen a kéményen a Mikulás jár!
Döntésemhez az is hozzájárult, hogy kihallgattam egy beszélgetésüket.
– Mit gondolsz, Tegyula – töprenge az öreglány –, nem kellene az idén elárulni a Pistinek, hogy a Jézuska-ajándék hogy is kerül a fa alá?
– Hagyjuk még hinni őt egy kicsit a csodában, Tematild – javasolá a fater.
– Szerinted elhiszi még? – kérdé amama.
– Vannak felnőttek, akik ennél sokkal nagyobb furcsaságoknak is felülnek – felele az öreg.
Ezért gondoltam azt, hogy megadom nekik azt az örömet, hadd higgyék, hogy én még beveszem a kedves simlisséget. A butuska naivitást már a favásárláskor eljátszottam a piacon, viccesen megjegyezve, hogy olyan fenyőt válasszunk, amely alá minél több cuccot tud pakolni a Jézuska. Egyébként a favásárlással is mindig gond van, mert a muter rendszerint sűrű ágazatút szeretne, atata pedig arányosat, amelyeken szépen állnak a gömbök, amiket ő tréfásan csak hójagoknak hív.
Amint hazaértünk, az öreglány nekiállt főzni. Ilyenkor mindig böjti bablevest készít, amit vajjal ránt be. Én nem értem, hogy miért nem lehet egész évben máskor is így elkészíteni a bablevest, ám tény, hogy csak karácsony böjtjén készül így. A fater nem titkolja, hogy ez a verzió nem a kedvence, szerinte a fënszi rántás uopste nem pótolja a füstölt csülök hiányát. Amama már csak legyint erre a megjegyzésre, és teszi a dolgát: mákos ez meg az, néha bejgli, máskor tészta, alkalomadtán guba, és utána a sok finomság: zserbó, patkó meg dobostorta. Amíg ő az idén is mindezt elkészítette, mi az öreggel feldíszítettük a fát. Közben csöpögős karácsonyi dalokat hallgattunk. Ezeket az énekeket egész éven át senki sem hallgatja, ilyenkor azonban a csapból is azok szólnak. És amíg a díszek egyenként felkerültek a fenyőágakra, én különféle bölcsességekkel gazdagodtam. Például a következővel: „Az, hogy egy nő éppen diétázik, nem jelenti azt, hogy nem képes megenni a lelked.”
Illusztráció: pixabay.com
Ahogy elkészültünk a fadíszítéssel, bekapcsoltuk rajta a színes égőket, s lőn csilivili világítás! Ekkor szólt a muter, hogy öltözzünk át a vacsorához. És mielőtt mi ketten magunkra húztuk az ünneplő gúnyát, mit ad isten, megtörtént a nagy csoda! A Jézuska telepakolta a karácsonyfa alját ajándékokkal. De mielőtt még kibontottuk volna őket, megvacsoráztunk. Amit egy imával kezdtünk. Utána klopfolóval megtörtünk egy-egy diót, hogy megtudjuk, jövőre milyen egészségnek örvendünk, majd atata négybe vágott egy almát, mindenkinek adott egy-egy szeletet, a negyediket pedig az asztal végébe tolta. Megmézeztük, mert úgy káo finomabb. A most elfogyasztott alma tán azt jelenti, hogy jövőre is itt leszünk, vagy visszatérünk ide. Ilyesvalami.
Gyorsan bekanalaztam a levest, és máris mentem felbontani az ajándékot. A zősöknek egy-egy pizsamát hozott a Jézuska, én meg, képzeljék, egy kisvonat-szettet kaptam tőle!
– Nahát! – piszkálóda az öreglány. – Okos ez a Jézuska, Tegyula! Biztos tudta, hogy nemcsak a Pisti, hanem te is érdekelt vagy egy kicsit ebben a vonatozgatásban.
– Okos, ám, Tematild – bólogata a fater –, lám egy LEGO kockakészletet is kapott tőle a Pisti. Nyilván tudta a Jézuska, hogy te is szeretsz építgetni meg renoválgatni ezt meg azt: teraszt, kerítést, nyári konyhát. Mikor mi jut éppen eszedbe. Most a kockákkal szabadon gyakorolgathatsz.
– Mi tagadás, szeretek építőkockázni – erősíté meg amama –, ám van egy sanda gyanúm, hogy ez a kisvonatozás téged legalább annyira izgat, mint a Pistit. Egy kicsit talán a saját gyerekkorodat szeretnéd újrajátszani. Mintha nem akarnád elfogadni, hogy az a vonat már rég elment! Huhú!
– Vannak férfiak, akiknek a kisvonatozás a hobbijuk – magyaráza az öreg. – Óriásasztalt helyeznek el a pincében vagy a padláson, amelyen egyre csak bővítik a sínpárokat. Egyesével rendelgetik a zinternetről a méregdrága vagonokat és mozdonyokat. Ezzel kapcsolódnak ki.
– Fura szerzetek vagytok ti, férfiak – állapítá meg a muter.
– Mert a cipellőgyűjtés meg a kenceficék halmozása szerinted normális?! – csipkelőde atata.
– Van benne valami – ismeré el az öreglány –, ám azt speciel sohasem értettem, miért tölt egy felnőtt férfi több órát naponta videójátékozással!
– Biztos hasonló okból kifolyólag, mint amiért egy nő sminkel – vágá rá kapásból a fater. – Mindkettő menekülés a valóság elől!
Mielőtt azonban még folytathatták volna az izgi eszmecserét, a valóság a Zacsek zomzéd és a Zacsekpeti képében előbb bekopogott, majd benyitott az ajtón. Kórusban kérdezték: – Meghallgatják az angyali vigasságot?
Bólintottunk, és ők rázendítettek: „Csordapásztorok midőn Betlehemben, / Csordát őriznek éjjel a mezőben…”
Sorról sorra egyre hangosabban mondták a karácsonyi éneket: „Menjetek hát be gyorsan a városba, / Ott találjátok Jézust a jászolban… / Nem fekszik ágyban, sem friss palotában, / Hanem jászolban, rongyos istállóban…”
Előadásukat egy négysoros versikével toldták meg: „Zöld a nadrágom, / lekopott a bársony, / hozzák kendtek a diót, / mert fázik a lábom!”
Amama nem tétlenkedett, nyomban hozott diót, néhány narancsot meg szaloncukorkát a két átfázott betlehemezőnek.
– Érzem a finom bableves illatát – jegyzé meg a Zacsek. – Nálunk halászlé és sült hal készül, csak kicsit késik, mert alig kaptam halat. Ne tudjátok meg, hogy hány helyen kerestem. Tiszta ideg voltam már, végül csak sikerült. A kedves nejem az imént elküldött bennünket kóringyálni, hogy ne lábatlankodjunk se neki, se a Jézuskának.
A Zacsekpetivel huncutul egymásra kacsintottunk.
– Nem is tudtam, hogy ilyen muzikális vagy – így én.
– Ez az egyik rejtett tehetségem! – kérkede a Zacsekpeti.
– Ez csúcszupper, de azért iparkodjunk haza – szóla rá az apja –, nehogy otthon elhúzzák a nótánkat!
Búcsúzóul az öreg elmessélt egy viccet.
Két rendőr elmegy az erdőbe karácsonyfát vágni. A térdig érő hóban gázolva órákon át keresik a megfelelő fenyőt, de nem találják. A nap lenyugszik, feltámad a jeges szél, a távolban felvonyítanak a farkasok.
Az egyik rendőr odafordul a másikhoz:
– Na, ebből nekem elegem van! A legközelebbi fát kivágjuk, akár fel van díszítve, akár nincs!
Áldott, békés karácsonyt kíván minden olvasójának Pistike, a csodaváró masiniszta
