Láthatatlan örökség

Az elmúlt hétvégén azokért gyújtottunk gyertyát, akik már nincsenek velünk. Szülőkért, nagyszülőkért, rokonokért, barátokért, akikkel már soha többé nem találkozhatunk, de akiknek az emléke sokat jelent számunkra. Talán mert ők tanítottak meg minket írni, beszélni, járni és szeretni, vagy mert a közös élmények még ma is melengetik a szívünket, esetleg azért, mert többek és jobbak lettünk általuk. Nem hiába mondják, hogy elvesztett szeretteink emléke örökké bennünk él, hiszen akik egykor fontosak voltak számunkra, azok nemcsak ránk vannak hatással, hanem rajtunk keresztül azokra is, akiknek mi vagyunk fontosak.

Érdemes emlékezni azokra a nőkre, akik nyomot hagytak bennünk anélkül, hogy a nevük valaha is bekerült volna a történelemkönyvekbe. Nekik nincs szobruk, nem neveztek el róluk utcát, nem emlegetik a nevüket a közéleti eseményeken. Nem volt hangjuk, mégis alapjaiban határozták meg, hogy kik lehetünk, és milyen világot építhetünk magunk köré.
Ők voltak anyáink, nagyanyáink, dédanyáink és azok a nők, akik soha nem szültek gyereket, mégis továbbadtak valamit, egyebek között azt a tudást, hogy hogyan lehet helyet követelni magunknak egy világban, ahol mindig keveset adnak, vagy hogy a munka, a gondoskodás és a szeretet nem természetes női adottság, hanem érték, amiért igenis jár a taps és az elismerés. Tőlük tudhatjuk, hogy az egyenlőség nem ajándék, hanem munka, amelyet minden generációnak újra és újra el kell végeznie, hogy a lojalitás nem jelenthet hallgatást, és hogy a türelem nem ugyanaz, mint a beletörődés. Nekik köszönhetjük a fölismerést, hogy az önállóság nem önzés, hanem az első lépés ahhoz, hogy szabad emberként lehessünk nők.
A női örökség nem csupán receptekben és fényképekben él tovább, hanem abban a kitartásban, amelyre ősanyáinknak a túléléshez volt szüksége, és abban a dühben, amelyet már nem tudtak magukban tartani tovább. Nekik köszönhetjük, hogy egyre gyakrabban és egyre több mindenért emelünk szót, hogy már nem éljük be a túléléssel, hanem élni akarunk, és hogy tudatosan fordulunk önmagunk felé már csak azért is, hogy megmentsük a gyerekeinket a legnehezebb generációs mintáktól. Mi már nem adjuk alább, követeljük a méltóságot, a teret, az időt, az önrendelkezést.

Izlandon 1975-ben valami meglepőt tettek a nők: egy napra letették a munkát. Nem végeztek pénzkereső tevékenységet, és a láthatatlan munkát is félretették aznap, vagyis nem mentek be az irodákba, nem főztek, nem gondozták a gyerekeiket. Megmutatták, hogy a világ megáll nélkülük, és hogy az ő munkájuk, gondoskodásuk és jelenlétük nem magától értetődő és nem nélkülözhető. A női sztrájk napja történelmi pillanat volt. A nők végre megtapasztalhatták a saját erejüket, és ráeszmélhettek arra, hogy az egyenlőségben nem elég reménykedni, nem elég álmodozni róla, hanem tenni is kell érte. Ezek a nők azt a tudást adták örökségül, hogy erőnk nem a végtelen teherbírásban van, hanem abban, ha megálljt parancsolunk a kihasználásnak. Továbbörökítették, hogy a láthatatlanság nem természetes állapot, hanem valami, amit ránk kényszerítettek az évszázadok, de amit megtörhetünk, és amit meg kell törnünk.
Mi magunk is adunk tovább valamit. A lányainknak, a barátnőinknek, a fiatalabb kolléganőinknek. Például azt, hogy nem kell eltűrnünk az elnyomást, hogy a gondoskodás nem feltétlenül a mi dolgunk, hogy mondhatunk nemet, hogy nem kell versenyeznünk egymással, és hogy együtt erősebbek vagyunk. Hogy a testünk, az időnk, a szavunk a miénk, és mi rendelkezünk fölötte.

A mi generációnkról még elmondható, hogy nemcsak recepteket és tulajdonságokat örököltünk, de nehéz sorsokat is: a hallgatást, a szégyent, a félelmet, az elnyomást. Ha ezt nem akarjuk továbbadni a gyerekeinknek, akkor föl kell ismernünk, hogy az örökség nem csupán a múlt egy darabkája, hanem döntés is arról, hogy mit viszünk tovább, és mit temetünk el végre örökre. A nagymama receptje alapján sült rétes sokkal finomabb lesz, és a megsárgult fotón fölsejlő mosoly is melegebbé válik, ha a női léthez többé nem tapad szégyen, hallgatás vagy alávetettség, és ha végre szabadon beszélhetünk arról, kik vagyunk és mit akarunk.