Egyik este békésen üldögéltünk otthon, amikor valaki idegesen bekopogtatott. A feleségem nyitott ajtót, ott állt a szomszéd húga – úgy festett, mintha most vergődött volna keresztül a város legforgalmasabb hídján, csúcsidőben.
– Csináljanak valamit a macskájukkal! – rikácsolta remegve. – A bátyám nem mehet haza, mert a macskájuk a sarkon fúj a kutyájára!
Először azt hittem, valami rossz viccet hallok. Tévedtem. A pitbull, a betondaráló fejű, izomkolosszus bestia, nem mer hazamenni, mert Soma – a mi háromkilós kandúrunk – elállta az útját. Nem támadta meg, csak fújt rá, mint egy dühös hajszárító. A pitbull meg… semmi. Nem morgott, nem ugatott, csak megáll, nézett – és lassan eloldalgott.
A szomszéd eközben görcsösen markolta a pórázt, mintha bármelyik pillanatban elszabadulhatna az apokalipszis.
– Nem megyek tovább! Megöli a macskát! – mondta.
– Vagy fordítva – válaszoltam. Nem nevetett.
Próbáltam megértetni vele, hogy Soma csak játszik a hatalmával. De a szomszéd komolyan vette: – Nem merem! Soma néz.
És tényleg. Ott ült a sarkon, a farkát lassan lengette, a tekintete hűvös és végtelen, mintha már három életet leélt volna a kilencből.
A város elcsendesedik, a pitbull eloldalog, az ember pedig megfogadja, hogy máskor inkább kerülőt tesz. Akkor jöttem rá, hogy a természet rendje végleg felborult. Falun a kutya kergeti a macskát, az ember meg nevet rajtuk. Itt, Újvidéken viszont a macska uralja az utcát, a kutya terápiára jár, az ember meg pszichológust keres, hogy feldolgozza a traumát. Azóta megállapodtunk: ha a szomszéd sétáltatja a kutyát, mi behívjuk Somát, nehogy megint a sarokig kényszerüljenek visszavonulni. Két váltásban működünk: nappali és éjszakai macskaszolgálatban. Mostanra már az egész utca tudja: Soma szolgálatban van.
Reggel hat és tíz, aztán délután öt és tíz között ő járőrözik – ilyenkor senki sem léphet be a birodalmába büntetlenül. A kutyák elnémulnak, az emberek kikerülik a sarkot. Ebben az időszakban ő az úr. A szomszéd pedig, mielőtt még a házhoz érne, SMS-ben kérdi: Benn van a macska?
