Emberemlékezet óta nem volt olyan intenzív építkezési és egyben bontási időszak Újvidék történetében, mint napjainkban. Sajnos ez a jelenség nem a modern kor hozta újítás, hanem inkább a földrajzi fekvésből eredő, a korlátozott terjeszkedési lehetőség következményeként előállt városrendezési kényszer. Ez abból adódik, hogy a város a Duna árterületén jött létre, a kliszai löszhát és a Duna közé szorítva azt.
Ma már azonban – nem úgy, mint valamikor a 19. század második felében, amikor felgyorsultak a városiasodási folyamatok – a város „átlépte a természet szabta” határokat, és a szomszédos peremtelepüléseket is bekebelezte, így a nagy folyam a Duna túlpartján lévő Péterváradot és Kamancot is a városhoz csatolta. Már a múlt évszázad első felében kitört a Duna partján, majd a század második felében a növekedéssel járó lakáshiány. Ezt a régi „városrészek” lebontásával kapott területek beépítésével, az újabb utcák kialakításával igyekeztek megoldani, majd az első világháború utolsó évében, a városrendezésben, a körutak és sugárutak hálózatával, a város hat kerületre osztásával, kialakítva egy új városszövetet.
Mai szemmel ezek a városon, ma már a város szívén végrehajtott „intervenciók” méretükben és intenzitásukban szinte gyerekjátéknak tűnnek amellett, ami ma Újvidéken lejátszódik. Még akkor is, ha az 1849-es ágyúzást követően ezt a historikus városszövetet, egy-két épületet kivéve, a 19. századi épületek képezték. A mai beavatkozásokkal, bontásokkal tulajdonképpen Újvidék „közép-európai”, monarchiabeli városképét tüntetik el, hipermodern és bizánci templomépítési stílussal leváltva, amelyben a történelmi jogformálás búvik meg.
A történelmi korokat azonban teljesen elsöpörni, eltüntetni nem lehet. Így azoknak a telepeknek, tisztviselőtelepeknek a létezését sem, amelyek a 19. század végén épültek ki a város két részében, az úgynevezett „Limáni dűlőben” és a Futaki út mellett, a mai Dušan cár utcával zárt területen, ahol a kinevezett tisztviselők bérelhettek telkeket családi házak építésére. Ezeket a tisztviselőtelepeket a század végén megjelenő Borovszky Samu által szerkesztett monográfiában a városi közgyűlés megoldatlan kérdései közé sorolták be. Az Újvidékről szóló összegzésben Érdujhelyi Menyhért, Marcekovics Imre és Profuma Róbert szerzők írtak. Olyan kérdésként értékelték, amely „évek óta állandóan napirenden van, és jelenleg a megvalósulás állapotába jutott. Két telepet kértek a tisztviselők, az egyiket a Futaki út mentén, az ártézi fürdővel és parkkal szemben, a másikat pedig a lecsapolás után nyert Limáni dűlő területén”.
A városban ezekről a kérdésekről a törvényhatósági bizottság döntött, amely mind a két kért helyszínt jóváhagyta. Az egyedüli kikötés az volt, hogy mindegyik kérvényező tisztviselő kérelmét jóvá kellett hagynia a bizottságnak. Így a Futaki úton az építkezés már meg is kezdődhetett, míg a Limáni dűlőivel – amelyet igen értékes területnek tartottak – a városnak gondja akadt, mert „terhes” kötelezettségei voltak. Az utcarendezést, a világítást, a vízvezetéket, a csatornázást és a rendőrségi szolgáltatást ugyanis csak abban az esetben tudta biztosítani, ha legalább 15 jelentkező akadt volna, az ottani tisztviselőtelep létrehozására, akik a kiszabott biztosítékot letétbe helyezték volna, arra kötelezve magukat, hogy ott építkezni is fognak.
1909-ben már úgy tűnt, hogy a limáni tisztviselőtelep terve „teljesen elejtetett”, így az ártézi fürdő környéke kezdett népesedni. „Egymás után építenek a tisztviselők. Idővel ez lesz Újvidék legszebb városrésze, most, a tél beálltával csak a telepek kijelölése eszközölhető, de már kora tavasszal megkezdődik az építkezés”. A városnak biztosan jó bevétele volt a tisztviselőtelepek bérbeadásából, mert 1911-ben, a város zárszámadásáról tárgyalva, egyesek azt kifogásolták, hogy abból a költségvetésben csak 1000 koronát mutattak ki, amikor a városnak sokkal nagyobb jövedelme volt. És valóban, valamivel később felépült a limáni tisztviselőtelep, mint ahogyan valamivel előbb az ártézi fürdő környéki telep is.
Telket csak névre szólóan igényelhettek, minisztériumi jóváhagyással és csak a kinevezett tisztviselők. Az ártézi fürdő környék valóban a város talán legszebb része lett, hiszen a tisztviselők, a kor divatját követve, villáikat többnyire szeccessziós stílusban építtették, amelyek Újvidék városképének gyöngyszemei lettek. A temetőn túlival ellentétben, amely napjainkban is még látható, a Limáni dűlőn felépült villáknak most már nyoma sincs, mint ahogyan a belvárosiak legnagyobb részének sem.
