Kerékpárral közlekedni Újvidék utcáin inkább túlélés, mint sport. A legnagyobb kihívás nem az emelkedő, vagy az, hogy 35 fok van, hanem az, hogy egyáltalán észrevegyenek. És még csak nem is az autósokról beszélek, hanem a gyalogosokról, ugyanis ez a faj jelentős veszély a kerékpárosokra nézve.
Átlagos testsúlyuk 70 és 73 kilogramm körüli, magasságuk elérheti a 2 métert is, és alapvetően két lábon járnak, megközelítőleg 5 km/h sebességgel. Legjellemzőbb karakterisztikájuk a fejtájéki buborék. Körülbelül 30-40 centiméteres sugarú, félig-meddig hangszigetelt, erősen homályos, sőt néhány alfajnál egyáltalán nem lehet átlátni rajta.
Erős zajokra – például agresszív csengőszó vagy kiáltás – szét szokott pukkadni, de nem minden esetben. Több alfajukat is ismerem, és a legkevésbé veszélyestől az abszolút predátorig terjedő sorrendben mutatnám be őket.
Dávid Csilla felvétele
Az első a nagy egyedszámú buszból kirepülisz. Számtalan előfordulási formája van, és csoportokba verődve vonul. Amikor a busz beáll a megállóra, egyszerre repülnek ki mindannyian a buszból – rá a kerékpárútra. Ennek ellenére nem annyira veszélyes faj, mert maximálisan kiszámítható, és rá se hederít a kerékpárosra – ha a busz beáll, a kerékpáros is megáll, a tömeg elvonul, vele együtt a veszély is megszűnik.
Eggyel veszélyesebb faj a telefonbabambulusz. Ismertetőjele a kezében lévő, világító kütyü. Mindig lefelé néz, buborékja elég vastag, de könnyen pukkasztható. Az egyedek kiszámíthatatlan, hullámzó mozgással közlekednek. Ha a kerékpárútra lépnek, és a kerékpáros csenget vagy kiált egyet, gyorsan reagálnak, és fürgén odébb is képesek ugrani – persze nem mindig a jó irányba...
A banyusz nemfélahaláltóluszok Újvidéken őshonosak. Alapvetően lassan mozgó, de annál veszélyesebb faj. Amikor a busz beáll a megállóra, ők még a gyalogosjárdán vannak, hirtelen a megszokott sebesség háromszorosára kapcsolnak, és a haláltól sem félve ugranak az őket a busztól elválasztó kerékpárútra. A zajra ugyan nem immunisak, de lassú testük miatt nem képesek arrébb ugrani, ezért a kerékpárosnak kell menteni a menthetőt. Szerencsére a többi alfajhoz képest egyedszámuk viszonylag alacsony.
Egyre többen vannak azonban a parentusz idioták, akiket a kerékpáros úgy ismerhet fel, hogy kölykeikkel mozognak Újvidék utcáin. A parentusz idióta önmagában nem veszélyes, kölykei azonban annál inkább. Ez a faj ugyanis szabadon hagyja rollerrel szlalomozó utódját a kerékpárúton – jobbik esetben –, rosszabbik esetben ő maga tolja ki az újszülöttet hordozó kocsit a kerékpárútra – mintha mindennel, aminek kereke van, ott kellene közlekedni...
A baj itt csak az, hogy eső után már késő a köpönyeg, a kölyök már az úton van. Csengetni, kiáltani hiábavaló, a kölyök megijedhet és eleshet, tehát a kerékpáros ilyen találkozás esetén az idővel néz farkasszemet. Vajon félremegy magától? A parentusz magához fogja hívni? Palacsinta lesz az apróságból, vagy a kerékpáros fog katapultálni?
És akkor jöjjön az abszolút predátor, a fülében muzsikálisz. Ismertetőjegye a fején lévő fejhallgató, vagy az előrehaladott változat esetében az észrevehetetlen, miniatűr babocska a fülében. Mivel a feje hangvédett, buborékja kippukkaszthatatlan. Amennyiben a kerékpárútra lép, Isten dönti el, kinek mi lesz a sorsa...
És akkor jöjjenek a hibrid fajok – Újvidék utcáinak legkifinomultabb rémei. Ezek az egyedek képesek több alfaj jellemzőit is ötvözni, gyakran egyidejűleg. Például ott van a parentusz telefonbambulusz muzsikálisz, aki egyik kezében a babakocsit tolja, másikban a mobilt nyomkodja, fülében zene szól, miközben gyermeke önálló életet él egy rollerrel az úttesten. Az ilyen egyedek jelenléte már nemcsak a kerékpáros idegrendszerére, de a testi épségére nézve is kifejezetten veszélyes.
Ugyanígy veszélyes a csordásmuzsikálisz is, amelyik baráti társaságban, egymás mellett haladva, zenével a fülében úgy foglalja el a kerékpárutat, mintha az a sétány lenne, miközben semmiféle visszajelzést nem ad a külvilág felé. Ezek a csoportos, hibrid példányok gyakran spontán szétválnak vagy hirtelen megállnak, teljes káoszt okozva a kerékpárúton.
És mit tehet mindez ellen a két keréken suhanó? Leginkább azt, amit eddig is: túlél. Néhány reflexgyakorlat, némi manőverezési tapasztalat és rengeteg türelem kell ahhoz, hogy ne csak célba érjen, hanem épségben meg is ússza. Talán egy nap lesz egy olyan világ, amelyikben a kerékpárút tényleg a kerékpárosoké lesz, amelyikben nem kell újabb és újabb emberfajtákat azonosítani a túlélés reményében.
De addig is marad a fék, a csengő – és az ima.
Nyitókép: Kerékpárral közlekedni Újvidék utcáin inkább túlélés, mint sport (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
