Az Újvidéken élő nők többsége – a különböző népszámlálások alkalmával megjelentetett lakossági összeírásokból ítélve, lévén hogy azokban pontosan föltüntették a személyek foglalkozását is – szegénynek, sőt inkább igen szegénynek volt mondható. Annak ellenére, hogy voltak ritka kivételek, a kenyérkeresésre szoruló hölgylakosság zömét a cselédek, napszámosok, mosónők és egyéb, nehéz munkát végző nők képezték. Újvidék mindig is a kereskedelem és a piacok városa volt, nemcsak a lakosság összetétele, hanem földrajzi fekvése miatt is.
A szegények életéről írva Kiss Lajos 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a szegény asszonyok életéről még a történelem is megfeledkezett. Ha Újvidék történetét vizsgáljuk, ez a megállapítás többszörösen is érvényes lehet – szinte napjainkig. A nők másodrendűségét emlegetve azt is észrevette, hogy ez a másodrendűség „keleti vonás”, amely ebben a városban nem különlegesség.
Az Újvidéken élő, szegény nők történetét tekintve külön figyelmet érdemelnek a piaci kofák, vagy ahogyan 1892-ben összeírták őket, a kufárnők, akiket ma viszonteladónak nevezünk. Újvidéknek nem kellett szégyenkeznie piaca miatt: szinte az egész város piac volt. Már csak azért is, mert a piac az egykori Vasút utca városi végénél, ma a posta épületénél kezdődött, és a Fő teret érintve, az egykori Úri utcán (Zmaj utca) a még ma is álló Halpiacig terjedt. A piac elején gabonaféléket árultak, majd a többi termény árusai sorakoztak, mert „a mi piacunkon zöldség és gyümölcs egyaránt van” – állították az újvidékiek. A termelőkön kívül a kofáknak is bőven jutott hely, akik improvizált pultjuk mögül vagy kosaraikból kínálták portékájukat. Egymással és a vásárlókkal is kedélyesen csevegve árultak, nyáron óriási napernyővel fedve le az árut és magukat is. A kofaság régen a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokáról még lejjebb csúszás példája volt. A legtöbb nő özvegyen maradva piaci „kofáskodással” igyekezett fenntartani a nem mindig kis létszámú családját.
Az akkori nyilvántartás szerint Újvidéken legtöbb a zöldség- és gyümölcsárus kofából „volt és van”, mert az áru megszerzéséhez nem volt szükség nagyobb tőkére, és ennek az árunak a szezonja tartott a legtovább. Az újvidéki kofák közül, az 1881-es összeírás szerint, ilyen volt a 43 éves Bondi Jozefa, aki 7 gyerekével vált özveggyé. A 13 éves Rózával, a 11 éves Johannával, a 8 éves Ilonával, az 1 éves Herminnel, valamint a fiúkkal, a 9 éves Mórral, az 5 éves Samuval és a 3 éves Simonnal. De voltak olyanok is, akik egyedül maradtak, így a 64 éves Klemm Kati, aki gyümölcsárulással foglalkozott, vagy hozzá hasonlóan a 41 évesen özvegyen maradt, görögkeleti vallású Szekulics Perzsa (Persza). De ekkor írták össze a római katolikus Malcsics Tinát is, aki 65 évesen, özvegyen küzdött a megélhetéséért kofaként, a 25 éves, még hajadon Lizi lányáért.
Az 1900. évi összeírásból már az is látszik, hogy ki, hol és kivel élt együtt. Így Bubanovics Jánosné, 1865-ben született zöldségárus kofa, aki Döme, Szmilyka, Zsófia és Jelka nevű gyerekeivel élt a Sava Vuković utcában, vagy a Damjanich utcai özvegy Barczal Józsefné, aki fiával, Józseffel, annak feleségével és két lányával élt egy háztartásban.
A már említett Kiss Lajos általánosítása szerint a gyümölcsárus kofának az öreganyja is gyümölcsárus kofa volt. Azok csak „éldegéltek a kofaságból, de nem szereztek”. A zöldséges kofáknak is hasonló volt a sorsa, azzal, hogy köztük többen maguk is termeltek valamennyi árut. Annak, aki aprón árult, csak a megélhetést biztosította a kofaság, aki nagyban, annak földvásárlásra és házra, lakásra is juthatott. Az igazi problémát a kofák számára a háború jelentette. Így volt ez 1915-ben is, amikor az „újvidéki piacon a gyümölcs árát horribilis magasra terelték a kofák”. „Nem igaz, hogy Újvidékre nem hoznak semmit. Hoznak eleget, csak a kofákat kell elhessegetni az első vételtől. A kofák egyáltalában csakis 7 óra után vásárolhassanak.” Ezért a város nemcsak a piaci renddel, hanem annak nyitva tartásával és a helypénzszedéssel foglalkozott, hanem az árakkal és az áru biztosításával is, de nem maradt el a piaci kofák és árusok ellenőrzése sem.
Mi is megéltük a háborús időket, azt is tudjuk, hogy azok, akik a felbomló ország különböző részeiből költöztek a városba, gyakran kofáskodásból, az újvidéki piacokon árult gyümölcs és zöldség viszonteladásából tartották el és tartják el ma is családjukat. Hasonlóan, mint egykoron, ők az újvidéki piaci kofák.
