Momčilović (szül: Phister) Katarina: Futaki születésű vagyok, itt tanultam szerb nyelven, a második világháború utáni munkatáborból való szabadulásom után 27 évet dolgoztam Újvidéken, állampolgárságom azonban még mindig nincs! Az ötvenes években megfosztottak állampolgárságomtól, amit később kénytelen voltam megvásárolni. Pár évvel ezelőtt átadtuk azokat a megmaradt dokumentumokat, amelyek az idetartozásomat bizonyítják, de hiába: visszajelzés évek óta nem érkezett. Lányomon kívül senkim sincs, német nyelven nem beszélgetek az emberekkel, ez egyedüli kapcsolatteremtés itt történik, a klubban.
Kräemer Ferenc: Azzal, amit velünk, németekkel tettek a háború utáni évtizedekben valójában egy olyan szituációba hoztak bennünket, hogy most puszta létünkért kell küzdenünk! Kevesen maradtunk, most még a számunkra legelőnyösebb tartományi szintű kisebbségügyi előírások sem tudnák biztosan megakadályozni kiveszésünket. Egy településen sem vagyunk többségben, nemzeti programunkat sehol sem szervezhetjük meg. Nagy gond, hogy a németek – rossz tapasztalataik miatt – nem merik németnek vallani magukat, a táborok feloszlatása után 60-70 ezren maradtunk, ha a társadalom viszonyulása másmilyen lett volna, most lehetőségünk lenne a nemzeti szerveződésre.
Andreas Bürgermayer: Nagyon nehéz válaszolni arra, hogy mit jelent németnek lenni Újvidéken, ezt a kérdést mindenki másképp éli át, néhányan bátrabbak, néhányan kevésbé, én személyesen mindig nyíltan vallottam magam németnek. Sokan – mindenekelőtt az idősebbek – félnek, nem is indokolatlanul, ugyanis még ma is megtörténik, hogy ha mondjuk a városi autóbuszban németül szólalnak meg, akkor ferde szemmel néznek rájuk, esetleg egy-két megjegyzés is elhangzik. A legtöbb német – a rossz történelmi tapasztalatok miatt – sajnos passzívan viszonyul identitásának irányába, nem akarnak bekapcsolódni identitásuk megőrzésének folyamatába, nyelvüket, kultúrájukat – indokolatlanul – nem viszik tovább utódaikra.
