Így nevezik a Limant a Teleptől elválasztó „mélyföldet”. A környék szégyenfoltját. Fertőjét. Senkiföldjét. Valamikor a Neimar építkezési vállalat munkásainak barakklakásainak adott helyet.
Idővel a Limant feltöltötték, így kerültek a barakkok a mélybe. S lettek az állandó lucsok, ragacs, sártenger része. Közben „épületei” rogyadozni, düledezni kezdtek, romosakká váltak. A négy évtizede beköltözöttek s az utánuk jövők már rég eltávoztak. Csakhogy minduntalan újak jöttek. Ki tudja kik, s honnan. Olyanok, akik térhódítókként úgy gondolták mégis jobb, mint csőlakónak, hontalannak lenni. Az újra összeácsolt deszkafalak kéményeiből vékonyka füst kígyózik. Sőt, az ajtó, ablak előterében mini zöldségágyások zöldellnek.
Az egész egy fertő, egy városrendészeti buktató. Háborognak is miatta sokan. Eredménytelenül, levelek, petíciók íródnak. De vannak akik nem nyugszanak. A napi sétájukat tevő három árgus szemű limani atyafi újra időszerűvé tette az ügyet. Követelik az egyetlen magyar városi képviselőtől, hogy intézkedjen.
