(Fotó: Tóth Péter)
A környéken lakó legidősebb emberek azt mondják, már az ő gyerekkorukban is jó nagy volt. Ebből arra lehet következtetni, hogy legalább százéves. De lehet, hogy jóval több. Azt sem tudja senki, hogy pontosan milyen fajta. Az egyik közelben lakó asztalosmester szerint kőris. A nyári viharok egyike derékba törte. A hatalmas lombkorona ledőlése szerencsére nem okozott kárt. Ezután derékon alul elvágták. Akkor látszott meg, hogy a belseje teljesen elkorhadt, az évgyűrűit sem lehet már megszámolni. Kora már örök titok marad. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a betonvas kihúzására használták. Az tette tönkre a kérgét, majd az egészségét. A betonvas ejtette sebek most is jól látszanak. Ezért törhette derékba a nyáron egy vihar. Azt hittük, ezzel a fa története véget ért. Az ősz beállta előtt azonban még egy nagy csokornyi zöld hajtást hozott, felcsillantva a reményt, hogy esetleg tavaszra is kihajt majd.
Nem lehet tudni, hogy a feltehetően Ferenc József idejében „gyerekeskedő” növény egy faiskolában nőtt-e fel, vagy vadon nőtt ki, az urbanizáció ellen lázadva. Azt viszont tudni, hogy ha a fáknak lenne állampolgársága, jó néhány államban élt volna már. Olyan helyen áll, ahonnan láthatta a többször is ki- és bevonuló seregeket. Hallhatta, miről beszéltek – hol csak félénken összesúgva, hol pedig indulatosan – az emberek. Ha arról faggatnánk a fát, hogy melyik rendszerben volt neki jobb, feltehetően azt mondaná, hogy mindegyikben voltak jó és rossz napok. Voltak viharok, és voltak gyengéden áztató esők és melengető tavaszok. A legpezsgőbb élet akkor volt körülötte, amikor a betonvas kihúzásra használták: akkor még sokan építkeztek. Hogy vesztét meg éppen ez okozta? A fából vaskarika? Pedig csak ott állt az utcasarkon. Ma Kishegyes legöregebb fája. Nyilván semmit sem ért az egészből. Mert fafejű…
